Les Martin
                           The Shadow - Az Árnyék
                        Fordította: Bulyovszky Csilla

              Hungarian translation (C) Bulyovszky Csilla 1995

A mű eredeti címe: The Shadow
A magyar kiadás a Random House, inc. 1994-ben megjelent könyve alapján készült.
Szöveg és fotók copyright (C) 1994 by Universal City Studios, Inc. and
                  Bergman/baer Productions, Inc.
The Shadow copyright (C) by Advance Magazine Publisher Inc.
A könyv bármely részletének (szöveg, fotó, The Shadow embléma) felhasználása, a
HAAL KIADÓ engedélye nélkül, a szerzőjogról szóló törvény megsértése.

                              ISBN 963 85130 55

                            HAAL KIADÓ - BUDAPEST

Felelős kiadó: Aradi Lajos
Tipográfia: Szlávik András
Nyomdai munkálatok: Főnix Kft. Budapest
A könyv kizárólagos terjesztője: Új Herkules Kft.
                 (Budapest, XIII. Lehel út 20.)


ELSŐ FEJEZET

  A koromfekete autó surrogva száguldott a mocskos úton halált hozó végállomása
felé.
  Az 1920-as években történt, egy távoli országban, amelynek neve: Tibet.
  Az apró, Kína és India közé ékelődött állam maga a misztikum, s az
ellentmondás. Hófödte, az égbe törő csúcsok és mélybe zuhanó völgyek, sűrű,
buja erdők és végeláthatatlan, hullámzó síkságok. Megannyi vadregényes vidék.
  A sötét autó, festő ecsetjére kívánkozó mezőn keresztül kanyargott. Ameddig a
szem ellátott lángoló vörös pipacsok tengere hullámzott. A mákföldön munkások
hada szorgoskodott. A gubókat csapolták. Egy cseppet sem érdekelték őket a
színpompás virágok. A termés annál inkább. Az ökölnyi, zöldes gömbökből nyert
nedv a világ egyik legdrágább, s legkeresettebb kábítószerének alapanyaga. S az
ópium hódolói, áldozatai nemegyszer aranyat adtak érte. Tibetben a mákvirágok a
gonosz növényei voltak.
  A kocsi meredek hegyi útra fordult. Közvetlenül a csúcs alatt, a zord sziklák
közé ékelődve kissé hátborzongató, sötét palota állt. Az autó csikorogva
fékezett előtte. A tibeti sofőr kiszállt, majd kinyitotta az utastér ajtaját.
Durván megragadta, s kirángatta a bent ülő alakot. Amikor az megpróbált
ellenállni, a sofőr hosszú kést húzott elő, s azzal adott nyomatékot
kívánságának. A hideg pengét a férfi torkának szorította. Nem maradt más
választása: megadta magát. Beléptek az udvarba.
  A férfi neve Li Peng volt. Erős és bátor ember hírében állt. De ezúttal nem
sokra ment erejével, mivel a kastély tagbaszakadt őrei azonnal körbefogták.
Miközben az őt látni kívánó férfi elő vezették, remegett félelmében.
  A ház ura közismerten gonosz ember volt. Övé volt a hullámzó mákmező is. Nem
ismert lehetetlent, előtte nem volt akadály, mindet legyőzte - ha kellett
erőszakkal. Lassan megszerezte Tibet minden mákföldjét. A tibetiek rettegve
ejtették ki a nevét.
  Ying Ko.
  Mindenki tudta, hogy ez csak az álneve. Nem itt született. Nyugatról
érkezett, Amerikából. De senki sem tudta, hogyan szólították abban a távoli
országban.
  Li Penget most e rejtélyes és kegyetlen férfi várta. Maga sem hitte, hogy
túléli a látogatást, s elmesélheti a világnak, milyen is Ying Ko valójában.
  Szeme tágra nyílt, amint a szárnyas ajtók feltárultak. Roppant trónteremben
találta magát.
  Ying Ko az árnyékba burkolódzott trónon ült, éjfekete öltözékben. Mellette
mindenese, Wu ácsorgott. Körülöttük a személyes biztonságára ügyelő termetes
őrök sorakoztak. A teremben csak úgy nyüzsögtek a szórakoztatására odarendelt
talpnyalók.
  Ying Ko egy szót sem szólt amikor a halálra vált Li Penget elélökték.
Segédje, Wu vitte a szót.
  - Mit tudsz felhozni mentségedre, Li Peng? - kérdezte.
  Li Peng - miközben megpróbálta jobban szemügyre venni a főnököt - belekezdett
a történet ecsetelésébe.
  - Hallgasson meg! Legyen igazságos! Ying Ko túl sokat kér. Nincs szüksége az
én mákmezőimre. Olyanok az övéihez képest, mint csepp a tengerben.
  Wu hűvösen válaszolt.
  - Testvéreid megölték három emberünket.
  Li Peng érezte, hogy elönti a düh.
  - Ying Ko is hasonlóan cselekedett volna! Küldjetek másokat, azok is így
végzik!
  Kitörését csend fogadta. Lassan megnyugodott. Érezte, hogy a harccal semmire
sem megy. Megpróbált érvekkel hatni.
  - Ying Ko már így is túl sok földet birtokol, és övé az egész ópiumpiac.
Nekem is jogom van a saját részemhez!
  Még mindig néma csönd.
  Li Peng kijátszotta az utolsó ütőkártyáját. Egyenesen Ying Kohoz címezte a
mondanivalóját.
  - Ha megölsz, biztos lehetsz benne, hogy a testvéreim eljönnek érted!
  Li Peng végre elérte amit akart: szemügyre vehette Ying Kot.
  A férfi előrehajolt. Arcát már nem fedte árnyék. Egy pillanatra nyers, de
jóképű amerikai férfi vonásai villantak elő. Aztán már újra csak a szeme
villogott. Tekintete mélyebb volt a végtelennél is. Mintha csak képes lett
volna kiszívni Li Peng lelkét a testéből...
  Megszólalt.
  - Te pedig abban lehetsz biztos, hogy mindegyikük követ téged a sírba.
  Ying Ko könnyedén intett, mire az egyik őr tőrt szegezett Li Peng Torkának.
  Wu csak csóválta a fejét főnöke döntésén. Kifelé indult. Ő a toll és a tinta
embere volt, nem a pengéké és véré.
  Amikor elhaladt Li Peng mellett, a kétségbeesett fogoly megragadta a
felkínálkozó lehetőséget. Sarkával a mögötte álló testőr lábára taposott.
Megfordult és kitépte a férfi kezéből a tőrt, s gondolkodás nélkül megragadta
Wut. A hideg penge most a segéd torkának szegeződött.
  - Haza akarok menni! Engedjetek el! - ordította Li Peng. - Wu a barátod, a
jobbkezed. Csak nem akarod, hogy meghaljon? - Li Peng kis szünetet tartott,
hogy szemmel tarthassa a testőröket, akik eközben előhúzták fegyvereiket. Aztán
tovább kiabált. - Engedjetek el! Az embereid nem olyan jó lövők, hogy engem
eltaláljanak, de őt ne!
  Ying Ko vállat vont.
  - Igazad van.
  Aztán Wuhoz fordult.
  - Csodálatos barát voltál.
  Majd intett az őröknek.
  A szeme sem rebben, amikor a golyók először Wu, majd Li Peng testébe
hatoltak. Rezzenéstelen arccal nézte végig azt is, ahogy emberei kivonszolták a
két hullát a teremből.
  Aztán felsóhajtott. Hosszú volt a nap. Bizonyára nem kell majd ringatni...
  Tévedett. Ying Ko aznap éjjel álmot látott. Pontosabban Lamont Cranston
álmodott. Ilyenkor mindig Lamont Cranston volt.
  Nem feledhette ezt a nevet még a messzeség és az idő távlatából sem. Nem
rombolhatta le, bármit is tett. Olyan volt, mintegy soha be nem gyógyuló seb. S
álmai leszaggatták a kötéseket.
  Aznap éjszaka Lamont Cranston átélte mindazt, amiről soha sem hitte volna,
hogy bekövetkezik. Első ízben találkozott mesterével.


MÁSODIK FEJEZET

  Lamont Cranston felriadt. Szobájában teljes volt a sötétség. Éjszaka volt.
  Az álom még mindig elevenen élt benne. Egy arcot látott. Talán ha egy
tizenötéves fiúé lehetett. Mégis volt benne valami nagyon öreg. Tekintetéből,
mint a ragyogó nap, ősi bölcsesség sugárzott. Mintha belelátott volna a
szívébe. Titkaiba, amelyeket elrejtett a világ elől. Titkaiba, amelyeket még
magának sem vallott be.
  Cranston félálomban, nyugtalanul forgolódott. Megpróbálta elhessegetni a
fiatal fiú képét, de nem sikerült. Aztán felriadt. Testét izzadság borította. A
zaklatott éjszaka tagadhatatlan nyoma. És a megnevezhetetlen félelemé.
  Aztán meghallotta azt az alig észlelhető zajt. A teraszon árnyékok suhantak.
A szoba felé tartottak.
  Cranston szeméből azonnal kiszaladt az álom. Számtalan dolog nyomta a lelkét.
De azt legalább tudta, hogy mit kezdjen az effajta félelemmel. Megragadta az
éjjeliszekrényen heverő pisztolyt. Kiugrott az ágyból.
  - Ki az? - kérdezte, miközben a villanykapcsoló felé sietett.
  Senki sem válaszolt. Cranston felkattintotta a kapcsolót.
  Túl későn pillantotta meg a felé lendülő öklöt. Azután már csak azt érezte,
hogy az arcába csap.
  Elvesztette egyensúlyát, s a hátára zuhant. Csillagokat látott. Aztán minden
kitisztult. Két hatalmas tibeti meredt rá.
  - Kik vagytok? - nyögte ki nagy nehezen.
  Feleletet most sem kapott. Az egyik férfi megnyalta a szája szélét. A másik
lehajolt, felemelte, aztán újra lesújtott.
  Valami megpattant Cranstonban. Keze úgy járt, mint a cséphadaró. Egy
sorozatot küldött az egyik tibeti gyomrába. A tagbaszakadt férfi kétrét
görnyedt fájdalmában. Cranston felrántotta a térdét, egyenesen a támadó
arcába. Aztán megperdült, hogy a másikat is kezelésbe vegye.
  Az támadásba lendült. Az amerikai könnyedén kikerülte. A lendület elsodorta
mellette a férfit. Cranston hatalmasat csapott a hátára. Aztán rávetette magát.
Karját a nyaka köré fonta és teljes erejéből szorította...
  Csak egy pillanaton múlott, hogy mindörökre megszabaduljon tőle. De ez a
pillanat nem jött el.
  Valami egy kalapács erősségével találta tarkón.
  Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezett. Arra riadt, hogy le-föl
ringatózik.
  Kinyitotta a szemét. Hétágra sütött a nap. Kezét és lábát szorosan
megkötözték, mozdulni sem tudott. Egy szekéren feküdt, amely hegyi úton
kapaszkodott felfelé. Az egyik tibeti fogta a gyeplőt. A másik őt őrizte.
  - Li Peng testvérei vagytok? - kérdezte Cranston. Agya őrülten dolgozott.
Megpróbálta megtalálni a halálos csapdából kivezető utat.
  A tibeti megrázta a fejét. Sajnálkozó pillantása világossá tette, milyen
rossz bőrben van az amerikai.
  - Akkor kik vagytok? Hová visztek? - kérdezte Cranston reményt vesztve. Nem
szokott hozzá a zavaros helyzetekhez.
  - A Tulku szeretne látni - válaszolta a tibeti.
  Cranston meglepetten pislogott. Aztán elvigyorodott.
  - Egy szent ember kíváncsi rám? Már alig várom! Jó móka lesz.
  De a végállomás látványa letörölte arcáról a vigyort.
  A szekér egy szinte függőlegesen az égbe nyúló sziklafal előtt állt meg.
Lenyűgöző palota pompázott a sziklák oltalmában. A bejárati kaput hatalmas
kobra díszítette.
  Cranstonnak szinte leesett az álla.
  - Ismerem ezt a környéket. Ez nem volt itt azelőtt.
  Az egyik tibeti elmosolyodott. - A zavaros elme nem lát semmit...
  Cranston lábát eloldozták. Eszébe sem jutott elmenekülni. A befelé vezető út
aranyosan csillogott. Zsákmányt szimatolt. Mindenképpen meg akarta tudni, hogy
mi van odabent. Majd azután kitalálja a megfelelő megoldást.
  Követte a tibetieket. A palotához vezető utat arany borította. Összefutott a
szájában a nyál.
  Az út végén csillogó ajtó állt. A kísérők eloldozták a kezét is. Intettek,
hogy egyedül menjen tovább.
  Bátortalanul, de megtette. Az eddig látott arany valószínűleg csak ízelítő
volt. Odabent minden bizonnyal maga a jólét lakozik.
  Az ajtó kitárult, s Cranston azonnal felmérte, hogy sejtése beigazolódott.
  A termet arany borította. Ott csillogott mindenütt. A földön. A falakon. A
plafonon.
  De aztán már ez sem volt érdekes. A terem végében magasodó trónon ülő alakot
figyelte.
  A Tulku volt.
  Tar koponyáján visszatükröződött a fáklyák fényében csillogó arany ragyogása.
  Tekintetében időtlen bölcsesség lakozott.
  Arca az álomban látott fiúé volt.
  Cranston szavak után kutatott.
  - Ki vagy te? - nyögte ki nagy nehezen.
  - Ismersz engem - válaszolta a Tulku gyöngéd hangon, amely olyan volt, mint a
tó vizét fodrozó szellő.
  - Nem - válaszolta Cranston hangosan. Még magának is félt bevallani az
igazságot.
  - Láttál engem álmodban - folytatta a Tulku. - A tanítód vagyok.
  - Szóval a tanítóm - vágott vissza Cranston. - Én nem fogadok el tanácsokat,
inkább parancsokat adok. Van egyáltalán fogalmad arról. hogy kit raboltattál
el?
  A Tulku mosolyogva felelt. - Cranston. Lamont Cranston.
  - Te ismered a valódi nevemet? - tört ki az amerikai. Hangja kegyetlenül
csengett. - És ki mered mondani?
  - Igen - folytatta a Tulku zavartalanul. - Sőt többet is tudok. Tudom, hogy
milyen régóta próbálod legyőzni magadban a gonoszt. Tudom, hogy mindig
veszítesz. Érzed, amint megváltozol, amint eluralkodik rajtad a sátán. Nagy
fájdalmaid vannak. Nem igaz?
  Több se kellett Cranstonnak. Egyre agresszívabbá vált.
  - Fájdalom? Majd megmutatom én neked, hogy mi az a fájdalom! - harsogta és
nagyot taszított a fiún.
  - Micsoda? - hőkölt vissza. Elvesztette az egyensúlyát. A fiú eltűnt.
  A Tulku hangja betöltötte a szobát.
  - Lamont Cranston, te tudod, hogy milyen gonosz erők lakoznak az ember
szívében. Te már találkoztál vele a sajátodban. Ez hatalmassá tesz téged. Én
még több hatalommal ruházlak fel. De nem olyannal, amilyet ismersz, és nem is
arra a célra, amire eddig használtad.
  Cranston őrülten forgott körbe-körbe, kereste a fiút. De továbbra is csak a
Tulku nyugodt hangját hallotta.
  - Talán egy év is eltelik, talán több is, amíg megtanítalak, hogyan használd
fel az árnyad a gonosz legyőzésére. Ez a menekülésed ára.
  Cranston nem akart hinni a szemének, amikor a fiú, mindössze néhány méterre
tőle, ismét megjelent.
  - Nem akarok megmenekülni! - morogta Cranston.
  A falon tőr lógott. Megragadta a gyöngyház markolatot.
  - Én nem tenném a helyedben - tanácsolta a Tulku.
  Cranston kirántotta a kést. A fiú felé indult. Azután megmerevedett.
  A tőr, mint egy élő test tekergett a kezében. Rápillantott. A markolatot
faragott fej díszítette. Az mocorgott, aztán a következő pillanatban az öklébe
mélyesztette fogait!
  Cranston felordított. Aztán ijedtében újra, amint a tőr kitépte magát a
markából. A combjába mart, arca felé csapott.
  A férfi félrerántotta a fejét. A penge csak súrolta az arcát, amint elsuhant
mellette. A falon landolt, a tokjában. Egy kis tekergés után megnyugodott.
  Cranston a földön ült, vérző lábát szorongatta.
  - A pokolban vagyok? - morogta.
  - Még nem - válaszolta a Tulku. - De keresztül kell menned rajta, hogy
megtaláld a kifelé vezető utat.


HARMADIK FEJEZET

  Dr. Roy Tam ismerte a túlélés titkát New Yorkban. Nem ártotta bele magát más
dolgába. Bár ma este az ázsiai származású tudós megszegte ezt a szabályt, és ez
majdnem az életébe került.
  Éppen a laboratóriumából tartott hazafelé késő éjjel, amikor az egyik
mellékutcából valami furcsa zajt hallott. Elhatározta, hogy megnézi
közelebbről. Talán valakinek segítségre van szüksége.
  Rossz döntés volt.
  Három gengszter állt a járdán. Lábuk előtt halott rendőr hevert. Tam jól
látta őket. És azok is észrevették őt.
  Nyilvánvaló volt, hogy nem hagyhatnak szemtanút maguk után. Az East River
egyik hídjához vitték. A ködből néha előtűnt a sötéten kavargó víz.
  Tam el is menekülhetett volna. Ennek csupán egy apró akadálya volt: a lábait
fogva tartó beton.
  Nem maradt más hátra, mint, hogy könyörögjön az életéért. - Kérem, nekem
családom van! Hallgatok, mint a sír, kérem!
  Az egyik gengszter, Maxie válaszolt. - Tudom, hogy nem tartanád be az
ígéreted.
  Segített társának, Johnnynak a híd korlátjához cipelni a férfit. A harmadik,
Duke Rollins unottan szemlélte az eseményeket.
  - Utálom ezt a cipekedést! - panaszkodott Johnny.
  Tam felordított. De tudta, hogy feleslegesen erőlteti a tüdejét. Az utcák
kongtak az ürességtől. Senki sem hallhatta meg, senki sem siethetett a
segítségére.
  A következő pillanatban furcsa nevetés nyomta el a hangjukat. Nevezzük
nevetésnek, bár nem volt igazán vidám. inkább hátborzongató. Betöltötte a
levegőt. Szinte megfagyott ereikben a vér.
  A gengszterek megmerevedtek.
  - Mi a fene volt ez? - kérdezte Maxie, és fegyvere felé nyúlt.
  Ekkor megint felhangzott a sátáni kacaj.
  - Ki van itt? - ordította Duke. - Lépj elő te gazfickó, vagy megkapod a
magadét!
  Búgó, mély hang hallatszott. - Duke, ti megöltetek egy rendőrt!
A gengszterek nem akartak hinni a fülüknek. Vadul kapkodták a fejüket, de csak
a sűrű sötétség vette őket körül. Aztán megint hallották a hangot.
  - A bűnözés fája keserű gyümölcsöt terem...
  Maxie Duke-hoz fordult. Pánikba esett.
  - Nem jól van ez így! Diamond Bert mesélte, hogy egy egész csapat gengsztert
kicsinált valaki a South Street Seaportnál. Még csak nem is látták, hogy ki
volt az!
  - Fogd be a pofád! - vágott vissza Duke. - Diamond Bert nem tudja, mit
beszél!
  A rejtélyes hang újra megszólalt.
  - Azt hittétek, hogy megúszhatjátok? Azt hittétek, hogy nem tudok majd róla?
  - Te meg azt hiszed, hogy nagyokos vagy, mi? - vágott vissza Duke és előhúzta
revolverét. - Na ezt kapd ki!
  Minden irányba tüzelt. Teljesen kiürítette a tárat.
  Még visszhangzott a lövések dörrenése, amikor újra felhangzott a nevetés.
  Duke pánikszerűen az autó felé futott. Az első ülésről előhúzta válaszát: egy
automata fegyvert. Tüzet nyitott. Két társa a földre lapult, magukkal rántva
Tamet is. Golyók süvítettek a levegőben.
  Csend lett.
  - Eltaláltad, Duke - állapította meg Maxie és feltápászkodott. - Alaposan
kilyuggattad a bőrét!
  - Biztos lehetsz benne, ha én lövök... - kezdte volna Duke.
De csak eddig jutott. Mosolya azonnal lehervadt, amint feje hátrabicsaklott.
Hanyatt esett, a híd kemény kövére.
  - Duke, mi a fenét csinálsz? - kérdezte Maxie, miközben Johnny csak szájtátva
nézte az eseményeket.
  Duke felpattant. Öklével a szélrózsa minden irányába hadonászott. A következő
pillanatban kétrét görnyedt, a gyomrát markolászta. Aztán feje ismét
hátrabicsaklott. Dzsekije a nyaka köré tekeredett. Valami láthatatlan erő
felemelte a földről. Lábával kalimpált, miközben a hang ismét megszólalt.
  - Gyilkosságot követtél el, Duke. Most elmész és vallomást teszel.
  - Ki szerint? - morogta Duke.
  E szerény kérdés újabb hatalmas repülést eredményezett. Ismét a földön kötött
ki. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa gondolatait.
  - Szerintem - válaszolta a hang. - Mert ha nem, akkor én ott leszek. Sosem
menekülhetsz el előlem. És nem menekülhetsz a bűnöd elől sem.
  - Nem ijedek meg tőled!
  - Már megint itt tartunk - suttogta a hang.
  Duke felemelkedett a talajról, és mint egy homokzsák, a korlát felett
átvetődve a folyó felett himbálódzott.
  - Megteszem! Megteszem! Bevallom!
  - Elmész a Második Sugárúton lévő rendőrségre! - parancsolta a hang.
- Feladod magad Noonan őrmesternél! Méghozzá azonnal!
  És ezzel Duke berepült autója nyitott ajtaján. Morgó, véres zsákként hevert
az ülésen.
  Ismét felhangzott a nevetés, most még erősebben.
  Maxie és Johnny egészen megfeledkezett Tamről. Csak az járt a fejükben, hogy
léphetnének olajra minél gyorsabban. De valami visszatartotta őket.
  Lábuk előtt árnyék tornyosult. Tekintetük gazdája után kutatott. Egy férfi
állt a hídon. Testét fekete köpeny, arcát fekete álarc takarta. Mosolytalan
ajkát ismét elhagyta az iszonyatos nevetés. Egy szót sem kellett szólnia. A két
gengszter pontosan tudta, mit akar tőlük. Nem vitatkoztak.
  Beugrottak az autóba, arrébb lökték romjaiban heverő társukat. Beindították a
motort és elhajtottak. De érdekes módon nem menekültek. Egyenesen a Második
Sugárúton lévő rendőrség felé tartottak.
  Eközben Tam kétségbeesetten, a félelemtől rettegve feküdt a földön. A
feketébe burkolódzott férfi közelebb lépett hozzá.
  - Kérem, ne! - nyögte Tam, amint a férfi előhúzta ezüst revolverét.
  Tam lehunyt szemmel hallgatta a lövések dörrenését.
  Aztán lassan felnézett. A lábát fogva tartó beton apró darabokra töredezett.
Tudta, hogy köszönetet kell mondania. De előbb még kérdezni akart valamit.
  - Kicsoda maga?


NEGYEDIK FEJEZET

  Egy taxi bukkant elő a ködből, akár egy kísértet. Bár a sofőrben nem volt
semmi földön kívüli. Nagyon is sziklaszilárdnak tűnt. A követ is dobálhatod és
morzsolhatod, mégsem mállik szét soha. Ilyen alapra építették New Yorkot is.
  Neve a műszerfalra erősített működési engedélyen virított, közvetlenül
felesége mellett. Moe Shrevnitz.
  Moe figyelte, amint Tam becsusszan a hátsó ülésre, majd a feketébe öltözött
férfi követi. Visszapillantó tükrében szemügyre vette Tamet. A férfi rémült
volt és zavarodott. Moe csak mosolygott. Ő is hasonló érzésekkel küzdött,
amikor először találkozott a rejtélyes alakkal. Mielőtt megtudta volna, hogy ki
is ő valójába. Mielőtt a rejtélyből kihalt volna a fenyegetés. Aztán már csak
úgy ismerte a férfit, mint...
  Az Árnyék.
  Tam laposakat pislogott az Árnyék felé. De arcának csak egy szelete villant
elő a mélyen a szemébe húzott kalap alól.
  - Szeretnék köszönetet mondani magának - szólalt meg végül Tam. Nem kapott
választ. Megköszörülte a torkát. - Biztosan sok dolguk van. Csak tegyenek ki
valahol.
  Az Árnyék végre válaszolt. - Maga dr. Roy Tam. A New York Egyetemen tanít.
  - Valóban - ismerte el Tam riadtan.
  - Megmentettem az életét, Roy Tam - folytatta az Árnyék. - Ez a mindennapi
jószolgálati feladatom. Vannak, akik akár egész életük alatt is csak egyetlen
egy ilyet teljesítenek. De nekik van más dolguk és azt a társadalom is
elismeri.
  Egyenesen Tam szemébe nézett. Tam minden kérdést hamisnak tartott. Csak
ennyit kérdezett.
  - Beszélhetek erről a feleségemnek?
  - Nem - hangzott a válasz.
  Tam nagyot nyelt. - Rendben.
  A taxi ekkor már valósággal száguldott. Moe Shrevnitz úgy vezetett, mint egy
démon.
  Az Árnyék gyorsan beszélt.
  - Ugyanúgy élje az életét, mint eddig. Ha valaha is szükségem lesz a
segítségére, felveszem magával a kapcsolatot. Ha embereim egyike azt mondja
"süt a nap", a maga válasza "de síkos a jég". Erről felismerhetik majd egymást.
Ezután várhatja az utasításaimat. Érthető?
  - Igen - bólintott Tam.
  - Ne feledje - folytatta az Árnyék -, egyetlen dolgot várok el az
embereimtől. Az engedelmességet. Feltétlen engedelmességet.
  Tam az Árnyék sötét szemébe nézett. - Rendben van. Igen. Jól van. Semmi baj.
- Előrehajolt. - De áruljon el valamit! Honnan tudta, hogy bajom esik? Honnan
tudta, ki vagyok?
  Tam összerándult az Árnyék nevetésétől. Borzongva hallgatta a választ: az
Árnyék tudja.
  Az autó csikorogva fékezett. Moe Shrevnitz kiszállt és kisegítette Tamet is.
Megállt mellette a járdán.
  - Ez ... ez az Árnyék - suttogta Tam.
  - Hé, maga egészen okos fickó! - vigyorgott Moe. Kinyújtotta a kezét, hogy
kezet rázzon a professzorral.
  - Hallottam a híreket a rádióban, olvastam az újságban - mondta Tam. - Nem
hittem volna, hogy valóban létezik.
  - Nem is létezik. Érti? - válaszolta Moe elkomorodva.
  Nem engedte el Tamet, amíg a férfi rá nem bólintott.
  Tam a kezére pillantott. Moe egyik ujjára egy gyűrűt csúsztatott. Vékony kis
karikát, fényes, rubinpiros drágakővel. Moe felemelte a karját. Az utcai lámpa
fénye megcsillant gyűrűjén.
  - Soha ne vegye le! - tanácsolta, aztán megfordult és visszaszállt az autóba.
  - Várjon egy percet. Ki maga?
  - Valaki, aki magához hasonló - felelte Moe, s ujjával Tam mellére bökött.
- Valaki, aki neki köszönheti az életét.
  Tam még sokáig érezte a mellén az ujja nyomát. Még akkor is, amikor a
távolodó autó után nézett. Aztán lassan elindult hazafelé.
  - Süt a nap, de síkos a jég - ismételgette magában. Készen állt az Árnyék
hívására.
  Eközben Moe a város szíve felé tartott. Az Árnyék pontos terv szerint élt.
  Vagy inkább Lamont Cranston.
  A hátsó ülésen a férfi levette sötét ruháját. Alatta szmokingot viselt.
Sápadt volt, és vakítóan fehér inge fölött arcát izzadság borította.
  - Minden rendben, főnök? - érdeklődött Moe. Tudta, hogy az ehhez hasonló
tennivalók kifárasztják munkaadóját.
  - Jó leszek, mire a Kobalt Klubhoz érünk - felelte Cranston. - Lépj a gázra!
A bácsikám így is mérges lesz. Szereti azt hinni, hogy drága az ideje. Nem
késhetek el a vacsoráról. Semmi sem tántoríthatja vissza vacsorája
elköltésétől. 
  Cranstonnak igaza volt. Mire csatlakozhatott nagybátyjához, Wainright Barth
már befejezte az evést. Ezüst villájával a kínai porcelán tányéron heverő
utolsó omlós húsfalatot szúrta fel.
  - Bocsáss meg bácsikám, hogy elkéstem! - kezdte Cranston. - Egy kis baleset
volt a hídon.
  - Ez még nem lenne baj - nyilatkoztatta ki Wainright Barth.
  - Akkor mi a baj? - kérdezte Cranston. Valójában nem nagyon érdekelte a
válasz.
  Nagybátyja, ezzel mit sem törődve, hangosan és érthetően felelt.
  - Hadley Richardson az egyik vezető pénzügyi tanácsadó New Yorkban. Számtalan
kört kellett futnom, hogy találkozhass vele. És még csak meg sem jelentél.
  De Cranston ügyet sem vetett rá. A Kobalt Klubba éppen belépő nőt bámulta.
Nem ő volt az egyetlen. A menő klub majd minden férfivendégének szeme rá
tapadt.
  Gyönyörű volt.
  Wainright Barth még csak észre sem vette.
  - Lamont, hallod egyáltalán amit mondok? - méltatlankodott.
  - Igen. Persze - nyugtatta meg Cranston. Vonakodva tért vissza
beszélgetéshez. - Hol is tartottunk?
  Wainright Barth felsóhajtott. - Lamont, soha sem avatkoztam az ügyeidbe. Akkor
sem kérdeztelek, amikor hét évre eltűntél. De ez most más. Te felelsz a
Cranston vagyonért. Az összes élő rokonod további sorsa rajtad múlik.
  - Beleértve téged is? - Cranston nem állhatta meg a kérdést.
  - Nem ez a lényeg - felelte Barth. Egyszerűen nem vagy elég megbízható, hogy
egyedül hozz döntéseket. Vegyük például azt az elfuserált részvényt, amit éppen
most vásároltál. Mi is volt? IBT? IBS?
  - IBM - adta meg a választ Cranston.
  - International Business Machines - gúnyolódott Barth a fejét rázva. - Hát ez
egy semmirekellő cég, ha egyáltalán létezik...
  - Mondjuk, hogy ez csak egy megérzés - vágta rá Cranston.
  Barth felsóhajtott. - Lamont, soha nem hallgatsz rám. Nem is értem, hogy
miért hívsz meg vacsorára.
  Cranstonnak nem kellett gondolkodnia, hogy választ találjon erre a kérdésre.
Egy pincér lépett az asztalukhoz, nagybátyját kereste.
  - Barth rendőrfőkapitány? - kérdezte. Barth bólintott, és a fiú átnyújtotta
neki az ezüst tálcán fekvő üzenetet. - Most érkezett telefonon, uram.
  Barth elolvasta. Bosszúsan morgott.
  - Na, mi újság a rablók és a pandúrok világában? - kérdezte Cranston.
  - Már megint az az istenverte Árnyék az - morgott Barth.
  - Azt hittem, úgy tartod, csak szóbeszéd - mondta Cranston mosolyogva.
  Barth felemelte az üzenetet. - Duke Rollins nem ezt mondta ma este.
  - Duke Rollins? - értetlenkedett Cranston.
  - Egy csirkefogó, akit üldözünk már egy ideje. Besétált a rendőrségre két
társával együtt, és bevallott egy gyilkosságot. Folyton az Árnyékról hadovált.
Tudod mit? Alakítok egy különítményt, hogy felderítsük ki is ő.
  Cranston még mindig mosolyogva hátradőlt az árnyékba. és mélyen nagybátyja
szemébe nézett. De hangja nem volt vidám. Mélyen és keményen csengett. Ugyanaz
a hang volt, amelynek aznap a gyilkosok engedelmeskedtek.
  - Nem hozod létre azt a különítményt!
  - Hagyjuk már azt a különítményt! - visszhangozta Barth.
  - Nem figyeled az Árnyékról szóló jelentéseket - parancsolta unokaöccse.
  - Ügyet sem vetek azokra a nevetséges jelentésekre! - ismételte Barth.
  - Az Árnyék nem létezik! - mondta végül Cranston.
  - Ha létezik az Árnyék, akkor én vagyok Eleanor Roosevelt! - nevetett a
rendőrfőkapitány.
  Cranston még mindig mosolygott, de már levette tekintetét a bácsikájáról.
  Barth megrázta a fejét. - Bocsáss meg, hol hagytam abba? - kérdezte
összezavarodva.
  - Azt akartad éppen elmesélni, hogy ki az a nő - felelte Cranston. - Az, aki
éppen most lépett be a klubba. Sejtek valamit róla, még jobbat, mint az
IBM-ről.


ÖTÖDIK FEJEZET

  Margo Lane gyönyörű volt és unatkozott. Unta a férfiakat, akik szinte
mindannyian szerelmesek voltak belé. Úgy pitiztek, mint az ölebek egy kis
simogatásért könyörögve. Unta a Kobalt Klubot. A menü sosem változott. Unta az
ehhez hasonló estéket. Mindig ugyanazokat az embereket látja, akik ugyanazokat
a történeteket ismételgetik.
  Intett a pincérnek.
  - Kaphatnék egy pohár... - kezdett volna rendelni.
  - Mouton Rothschild, 1928-ast - fejezte be a pincér. A ritkaságnak számító
francia bort már a kezében tartotta. Töltött a lánynak.
  - Igen, de honnan tudja? - csodálkozott Margo.
  - Attól az úrtól - felelte a pincér.
  - Milyen úrtól?
  - Lamont Cranston vagyok - szólalt meg mögötte egy hang. - Leülhetek?
  Margo ránézett. Egyszerre több érzés kavargott benne. Tetszett neki a férfi.
Jóképű volt. Félt is tőle. Volt valami veszélyes sötét szemében. Kíváncsi volt
rá. Hogyan volt képes a gondolataiban olvasni? De egyet biztosan tudott - már
nem unatkozott.
  - Igen, foglaljon helyet - adta meg az engedélyt.
  Cranston mellé telepedett. De még mielőtt szót válthattak volna, megérkezett
Chad Martin.
  Chad egyike volt azoknak a bosszantó férfiaknak, akik szerelmükkel
ostromolták Margot. Képtelenség volt levakarni. Ezúttal azt javasolta, hogy
menjenek el egy jazz-klubba.
  Lamont Cranston megköszörülte a torkát. Chad először pillantott rá.
Tekintetük találkozott.
  Chad elsápadt. Margohoz fordult.
  - Lehet, hogy Louis Armstrong és Earl Hine lép fel ma este - próbálkozott.
Közben felvette a borosüveget, amelyet a pincér az asztalra helyezett. Egy
mozdulattal az ölébe öntötte a tartalmát.
  - Chad! Mit csinál? - kiáltott fel Margo.
  A férfi a nadrágjára meredt.
  - Ó, a francba! - nyelt egy nagyot. Elvörösödött, és a mosdóba sietett.
  A lány Cranstonra nézett. A férfi arca kifejezéstelen volt. El sem tudta
képzelni, mire gondol.
  - Vajon miért csinálta ezt Chad? - kérdezte Margo. Közben Cranstont
fürkészte.
  A férfi vállat vont. - Egyesek bármit elkövetnének egy mosolyért. - Aztán
Margohoz hajolt. - De most térjünk a fontos dolgokra! Mit kér vacsorára? Ami
engem illet, nagyon megkívántam a pekingi kacsát.
  Margo hitetlenkedve nézett rá. Már megint megtette. - Furcsa, hogy ezt
mondja! Én is pontosan erre gondoltam.
  - Érdekes egybeesés - kommentálta Cranston.
  - Nagyon mulatságos - értett egyet Margo.
  - De szerencsés is - folytatta a férfi. - Ismerek egy remek kínai éttermet.
Ott készítik a legjobb pekingi kacsát a városban. Eljönne velem?
  - Örömmel - felelte Margo. - Alig várom, hogy felfedezzem, még mire képes.
Érzem, nagyon tanulságos estének nézünk elébe.
  - Remélem is - mondta Cranston felállva az asztaltól.
  - Én meg azt remélem, hogy sikerül taxit fognunk - folytatta a lány a férfi
után sietve. - Már elég késő van.
  - Ne aggódjon - nyugtatta meg Cranston. - Érzem, hogy ma este szerencsénk
lesz.
  Margo már szinte meg sem lepődött, amikor abban a pillanatban, ahogy kiléptek
a kapun, egy taxi kanyarodott a klub elé. Kezdte azt hinni, hogy Lamont
Cranstonnal kapcsolatban már semmin sem fog meglepődni.
  Az is természetesnek tűnt, hogy a sofőr még az előtt tudta, hogy hova mennek,
mielőtt Cranston megmondta volna a címet. Azon sem akadt fenn, hogy nem
kapcsolta be a taxiórát. Sőt az is természetesnek tűnt, hogy csak egy
tízdollárost fogadott el,  miután Cranston élesen rá, majd Margora pillantott.
  Az sem lepte meg, amikor Cranston az anyanyelvén beszélt a pincérrel.
  - Beszél kínaiul? - kérdezte Margo, aki egyre többet akart tudni erről a
rejtélyes, de izgalmas férfiról.
  - Nem nagy dolog - felelte szerényen.
  - Nagyon érdekes múltja lehet - folytatta a lány.
  - Ó, semmi különös! - tiltakozott Cranston. - Iskola, kollégium, katonai
szolgálat a háborúban, egy kis utazgatás mindezek után. Most pedig, kihasználva
a családi szerencsét, próbálom a vagyont gyarapítani. Attól tartok, körülbelül
annyira érdekes, mint a krumplitermesztés.
  Keze már a lányén pihent. Margo mosolygott és felfelé fordította a férfi
tenyerét.
  - Nem bánja, ha jósolok belőle? Ez a hobbim.
  Cranstonnak minden izma megfeszült. Kényszerítenie kellett magát, hogy
ellazuljon. - Csak csinálja, de attól tartok, hogy elégedetlen lesz.
  Margo a tenyerét tanulmányozta. Összevonta a szemöldökét. - Furcsa életvonala
van. Éppen a közepén megszakad. Ez általában titkokat jelent. Vannak titkai?
Bűnös titkai?
  - Egy vagy kettő - ismerte el Cranston. - Bár mindenkinek van, ugye?
  - De a magáé nagyon komolynak tűnik - folytatta a lány.
  Cranston elhúzta a kezét. Közben tekintetük találkozott.
  Egy pillanat múlva Margo a homlokára tette a kezét.
  - Mi a baj, fáj a feje? - kérdezte a férfi.
  - Nem igazán, inkább olyan, mintha ...
  - Zúgna? - kérdezte Cranston. Előrehajolt. - Mint a rádió?
  - Igen, igen, pontosan. De most már tisztul - felelte Margo. Megrázta a
fejét. - Maga nagyon furcsa ember. Tudja, hogy milyen bort szeretnék. Milyen
ételt kívánok. Mit érzek. Van egyáltalán valami, amit nem tud?
  Cranston elmosolyodott. - Hogy mit hoz a jövő. De talán ezt még ma este
elkezdhetjük felderíteni.
  Ebben a pillanatban megérkezett a pincér a rendeléssel. Egészen a vacsora
végéig nem tértek vissza közös jövőjükhöz, amikor is Cranston az ajtóhoz
kísérte a lányt.
  - Köszönöm, remekül éreztem magam.
  - Nem ígérhetem, hogy még egy ilyen izgalmas estével szolgálhatok.
  - Megismételjük? - kérdezte Margo.
  Visszafordult, s látta, hogy Cranston hezitál mielőtt kimondja a választ.
- Igen, ismételjük meg.
  Kezet ráztak. Elfordultak egymástól.
  Aztán szinte egyszerre fordultak vissza. Mintha valami láthatatlan szál
láncolta volna össze őket. Megcsókolták egymást.
  Cranston szakította meg a csókot.
  - Jó éjszakát, Miss Lane.
  - Jó éjszakát, Mr. Cranston. - A lány nézte, amint a férfi beszáll az odakint
várakozó taxiba, ugyanabba, amelyik az étterembe hozta őket.
  Moe Shrevnitz nem sokáig bírta szó nélkül. - Tetszik nekem ez a nő, főnök.
Más, mint a többi barátnője.
  - Igen - ismerte el Cranston. De a hangja nyugtalan volt. - Sokkal inkább
más, mint azt sejthetné. Talán túlságosan is az. - Száját összeszorította.
- Nem hinném, hogy látom többet.
  - De miért? - érdeklődött Moe.
  - Olyan erő birtokosa, amiről mit sem sejt. Veszélyes erőé.
  - Veszélyes? Kire?
  - Rám, Moe - felelte Cranston. - Rám.


HATODIK FEJEZET

  El kell felejtenem őt - ismételgette magában Lamont Cranston. - Még gondolnom
sem szabad rá. Soha nem tudnék megnyugodni mellette. Soha nem engedhetném el
magam. Olvasni tudnék a gondolataiban - de ő is az enyémbe. Olyan dolgokat
láthatna meg, amelyeket még soha senki. Olyanokat, amelyekről én magam se
akarok tudni.
  Villája nappalijában üldögélt, a kandalló kihunyóban lévő tüze előtt. Nem
jött álom a szemére. Talán nem is mert elaludni. Félt, hogy arról a nőről
álmodik majd, akit el akar felejteni.
  A narancsszínű lángokba bámult.
  És hirtelen valóban elfelejtette Margo Lane-t.
  A lángnyelvek a szeme láttára növekedtek meg. Tűzgolyóvá álltak össze. Az
izzás közepén egy arc tűnt fel. És az arc nem Margoé volt, hanem egy férfié,
ázsiai vonásokkal. De Cranston szinte észre sem vette a magasan fekvő
arccsontokat, a kegyetlen szájat. A szemek nyűgözték le.
  Lehet, hogy Margo valóban megzavarhatná lelki békéjét. De ez a tekintet
valóban fenyegető veszélyt jelentett. Cranston úgy érezte, mintha szétmállana
az agya.
  Ki ez az ember? Hol van? És mit akar?
  Cranston tudta, hogy egyszer megkapja a választ. Nem is kell túlzottan
keresgélnie ezt a férfit. Az vadászik majd rá. Úgy írták meg a sors könyvében.
  Felállt és az ablakhoz sétált. Lenézett a sötétbe burkolódzott városra.
Valahol odakint a sátán garázdálkodott. És még az Árnyék sem tudta, hogy ki is
az valójában.

  Nem az Árnyék volt az egyetlen, aki megérezte az ismeretlen gonosz
jelenlétét. Isaac Newboldt is rosszat sejtett.
  Ő vezette az Ázsiai Régiségek Múzeumát. Nem voltak különleges szellemi
képességei. Egyszerűen csak hatvanéves volt, feje tömve a sok év alatt
felhalmozott tudománnyal és történelemmel. De amint a múzeumba szállított
koporsót nézegette, valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Több, mint furcsa.
Baljóslatú.
  Berger, az asszisztense, az éjszaka kellős közepén telefonált Newboldtra.
Közölte, hogy nem várt rakomány futott be. Azonnal be kellett menni és
megvizsgálni, annak rendje és módja szerint. Még akkor sem sikerült teljesen
kidörzsölni az álmot a szeméből, amikor belépett a Central Park melletti
múzeumba. Ázsiai harcosokat mintázó szobrok sora között sietett végig a
termeken. Hamar a kivilágított raktárhelyiségbe érkezett. A koporsó a nyitott
szállító dobozban hevert. Hirtelen nagyon is éber lett.
  - Először azt gondoltam, hogy múmiának minősítem, mivel Tibetből érkezett -
mondta Berger.
  - A múmiák Egyiptomból származnak - magyarázta neki Newboldt.
  - Igen, értem - felelte Berger. - Erre is gondoltam. Egyébként fémből van.
Tehát szarkofág.
  - Nem, nem az - tiltakozott Newboldt. Megpróbált uralkodni magán, hogy ne
csengjen túl élesen a hangja. Berger egy hülye. De ennyi pénzért, amennyit a
múzeum fizetett, nem volt könnyű segítőt találni. - A tibeti szarkofágok kőből
vannak. Hol vannak a szállítók?
  - Elmentek. Anélkül távoztak, hogy aláírhattam volna a papírokat.
  - Hát, ez egyre furcsább - állapította meg Newboldt. - Valószínűleg tévedés
történt. Majd kiderítjük, hogyan küldhetnénk vissza.
  - Rendben - hagyta rá Berger. Körülnézett az őr után. - Visszateszem a láda
tetejét.
  - Hát, azért megnézem - mondta Newboldt és közelebb lépett. - Nagyon
érdekesnek tűnik.
  Tekintete végigsiklott a csodásan megmunkált, díszes koporsón. Gazdag faragás
borította a fedelét. Az egyik oldalon zsanérok sorakoztak. A másikon egy sor
zár gondoskodott arról, hogy ne nyíljon ki.
  Newboldt végigfuttatta a kezét a tetején, majd zsebkendője sarkával
megdörzsölgette. A fém fényesen ragyogott. - Ez tömör ezüst! - kiáltott fel a
professzor.
  Az ajtóban álló őr felé fordult. - Nelson! Vegye le a láda tetejét!
  Nelson még egy utolsót harapott a kezében pirosló almába. A csutkát a zsebébe
süllyesztette, és felemelt egy feszítővasat. Lefeszegette a láda maradékát.
Newboldt türelmetlenül topogott.
  Végül a koporsó szabadon állt. Newboldt a vésetet tanulmányozta. - Írás -
állapította meg.
  - Milyen nyelven? - érdeklődött Berger, átkukucskálva a válla felett.
  - Latinul - felelte Newboldt.
  - Mit jelent?
  - Nem ért latinul? - kérdezte a professzor.
  Berger vállat vont. - Felőlem akár hottentottául is lehetne.
  Newboldt mélységesen felháborodott, de aztán inkább lefordította a szöveget.
- Isten földi helytartója. Az emberiség uralkodójának pecsétje. - Newboldt
elbűvölten kiáltott fel. - Temüdzsin! Ez Temüdzsin ezüst koporsója!
  - Ki az a Temüdzsin? - érdeklődött Berger a fejét vakargatva.
  - Az az ember, aki hét évszázaddal ezelőtt nagyon közel állt ahhoz, hogy a
világ ura legyen - adta meg a választ főnöke. Ellépett a koporsótól. Tekintete
döbbenetet tükrözött.
  - Hogy lehet, hogy nem hallottam róla? - tudakolta Berger.
  - Temüdzsin volt Dzsingisz kán eredeti neve - válaszolta meg a kérdést
Newboldt.
  Erre már Nelson is felszisszent. Még ő is hallott az ősi mongol uralkodóról,
minden idők egyik legkönyörtelenebb hódítójáról.
  - Mit is mondott, mi volt a szállító neve? - kérdezte Newboldt Bergertől.
  - Csak annyit tudok, hogy Tibetből jött.
  - Megyek, telefonálok - mondta Newboldt. Nem akarta, hogy Berger észrevegye,
a koporsótól egyre inkább borzong.
  Berger a koporsóra nézett. Ő sem nagyon akart a közelében maradni.
  - Megyek, segítek - ajánlotta fel.
  Mielőtt távoztak volna, Newboldt erélyesen utasítást adott az őrnek.
- Nelson! Bármi is történik, ne nyissa fel!
  - Nem, uram, eszemben sincs - felelte Nelson és a fegyveréért nyúlt.
  - Nem kinyitni, nem kinyitni - Nelson egyfolytában ezt ismételgette magában,
miközben őrködött. Keze a fegyverén nyugodott. Senki sem nyithatja ki ezt a
koporsót. Nehéz jó munkát találni. Senki sem teheti meg vele, hogy valami
olyasmire készteti, amitől ezt elveszíti.
  Valami zajt hallott. Kaparászó hangot. Szemét körbejártatta a szobán.
Teljesen egyedül volt a helyiségben.
  Megint felhangzott az a kaparászás. Csak ekkor döbbent rá, hogy honnan is
származik. A koporsó belsejéből.
  Az egyik zár nagyot csattanva felpattant.
  Nelson, fegyverrel a kezében rácsapott a fedélre. Szabad kezével visszacsukta
a zárat. De ezzel egyidőben a koporsó másik végében két másik csapódott ki.
Amikor odaugrott, hogy lezárja azokat, az első megint felnyílt. Puskáját a
tokjába csúsztatta, s a koporsó körül futkosva megpróbálta sorra lecsapdosni a
zárakat. Igazi verseny volt, s ő lett a vesztes. Levegő után kapkodva csak arra
volt ideje, hogy ismét előhúzza a fegyvert, miközben a koporsó fedele
feltárult.
  A belsejéből egy férfi emelkedett fel. Arannyal és ezüsttel átszőtt,
drágakövekkel ékesített ruhát viselt.
  Valaki már látta aznap éjjel. Lamont Cranston. Most Nelson is szemügyre
vehette ezt az arcot. És azokat a lángoló szemeket. Megpróbálta felvenni a
harcot a tekintet erejével.
  Keze megfeszült a puska tusán. - Hé, uram, zárva tartunk! - kiáltotta.
  - Én Shiwan kán vagyok - közölte az idegen, miközben kilépett a koporsóból.
- Csatlakozz hozzám, vagy vége az életednek!
  - Hogy mondja? - nyelt egy nagyot Nelson.
  - Csatlakozz hozzám, vagy vége az életednek! - ismételte meg Shiwan kán, és
közelebb lépett Nelsonhoz.
  - Ez itt ... ez itt magántulajdon - kísérelte meg kipréselni a szavakat
Nelson. - Egy lépéssel se jöjjön közelebb...
  Ujja megkeményedett a ravaszon. Megpróbálta meghúzni. De keze nem
engedelmeskedett.
  - Az akaratod gyenge - szólt az idegen. - Térdelj le!
  Micsoda hülye ötlet, gondolta magában nelson. De mielőtt még bármit tehetett
volna, már térdelt is.
  Newboldt és Berger éppen visszafelé tartott a raktár felé, amikor
meghallották a lövést.
  Odasiettek. Már csak a halott őrt találták ott.
  - Mi történt? - ordította Newboldt Nelson teste fölé görnyedve. - Ki tette
ezt?
  Kétségbeesetten nézett szét a teremben, mintha a megoldás kulcsa ott rejtőzne
valahol. De senkit és semmit sem látott.
  Gondolatai túlságosan összezavarodtak, így nem vette észre a szinte az orra
előtt álló Shiwan kánt.
  Nem látta a kán győztes arckifejezését sem. Élvezte ezt az új világot,
amelybe azért érkezett, hogy leigázza.


HETEDIK FEJEZET

  Másnap rendőrök nyüzsögtek a múzeum körül. Még Wainright Barth
rendőrfőkapitány is ott volt. A gyilkosság a lapok címoldalára került. Mint
ahogy majd az is, akinek sikerül elkapnia a tettest. A baj csak az volt, hogy a
rendőröknek fogalmuk sem volt, milyen nyomon induljanak el.
  - Hátborzongató - állapította meg Barth. Csak a fejét csóválta a hulla láttán.
  - Kifejezetten hátborzongató - értett egyet Cardona nyomozó, az üggyel
megbízott rendőr. A fejét csóválta, miközben az üres koporsót szemlélte.
  Egyiküknek sem tűnt fel a helyszínen jegyzetelő rendőr. Nem volt rajta semmi
különös. Csak egy egyszerű zsaru volt, aki a munkáját végezte.
  Bár egy furcsa dolog mégiscsak akadt rajta. Ez a nagydarab férfi egy vékony
gyűrűt viselt. Karikát, rubinpiros kővel.
  Senki sem méltatta figyelemre, amikor elpárolgott a helyszínről. Ebben sem
volt semmi különös. A többiek is épp kávészünetet tartottak.
  De ő nem ezt tette. Feladata volt.
  Ez a feladat késztette arra, hogy az egyik külső kerületbe hajtson. Egy
lepusztult iroda elé kanyarodott. Megállt a mocskos üvegajtó előtt. Rajta
felirat: B. Jonas. Bekukucskált. A szoba üres volt. Ez volt a megfelelő hely.
  Borítékba zárt üzenetet húzott elő a belső zsebéből. Nem volt rajta címzés.
Csak egy sziluett. Egy férfi sziluettje, kalapban és köpenyben.
  A borítékot a levélbedobó nyílásába csúsztatta. Zizzenve esett le a földre. A
rendőr visszaindult a belváros felé. Elvégezte feladatát. Pontosan tudta, hogy
ki találja majd meg az üzenetet. Az a fickó, aki egyszer megmentette az életét.
Azt nem tudta, hogy hogyan jut el hozzá.
  Luther Burbank viszont tudta. Ő tervezte meg a város alatt húzódó rejtett
csatornahálózatot. Dollármilliókat költött a kiépítésükre, és újabb milliókat
az elrejtésükre. Több száz szakképzett munkás dolgozott neki. A pénz persze nem
az övé volt. A Cranston vagyonból származott. A munkásoknak nem kellett
fizetnie. Ingyen dolgoztak, az adósságukat törlesztették így. Mindannyian piros
köves gyűrűt viseltek.
  A hálózat központjában várakozó Burbank ujját is hasonló díszítette. A szoba
falát, padlóját és plafonját csövek hálózták be. Mindegyik cső ide torkollott.
Rajtuk keresztül sűrített levegő segítségével üzenetek szárnyaltak a város
egyik végéből a másikba.
  Az egyetlen fényforrás a falon lógó, New Yorkot ábrázoló térképet megvilágító
lámpa volt. Rajzszögek jelölték a csövek kimeneti nyílását. Burbank asztalán a
legjobb adóvevő készülék hevert. És mellette egy szerkezet, piros gombbal a
tetején.
  Burbank a legutolsó üzenet elolvasása után azonnal megnyomta a gombot.
  Lamont Cranston éppen öltözködött. Észrevette, hogy gyűrűjében sűrű
egymásutánban felvillan a piros kő. Megragadta a kabátját, és szinte már abban
a pillanatban az utcán volt.
  Néhány pillanat múlva Moe Shrevnitz is megérkezett. Az ő gyűrűje is
villogott.
  Cranston nem vesztegette az időt szavakkal.
  - A Szentélybe! - adta ki a parancsot.
  - Értettem - felelte Moe.
  A sofőr a Times Square-re hajtott. Cranston kiszállt. Keresztülverekedte
magát a turisták tömegén, és befordult az egyik sikátorba, amilyenbe még a
legelvetemültebb turista sem merészkedne be. Hátrapillantott, hogy
megbizonyosodjon, senki sem követte. Azután egymás után megnyomott három téglát
az egyik kopár falon.
  A fal felemelkedett - épp eléggé ahhoz, hogy becsusszanjon alatta. Szűk
folyosóra jutott. A fal becsukódott mögötte. Egy még szűkebb lépcsőn elindult
lefelé. Vastag acélajtó elé ért. Beütötte a számzár kódját és belépett.
Gondosan bezárta maga mögött az ajtót.
  Az Árnyék a Szentélybe érkezett.
  A falat könyvespolcok borították. Az Árnyéknak mérhetetlenül sok információra
volt szüksége. Az ő asztalán is adóvevő állt - ugyanolyan, mint Burbanké.
Életre keltette a szerkezetet, s belebeszélt a mikrofonba. - Adás. - Burbank
hangja válaszolt. - A huszonhatos körzetben működő emberünk gyilkosságot
jelentett az Ázsiai Régiségek Múzeumából. Ügynökünk nyomozást javasol.
  - Gyilkosság - suttogta az Árnyék. Kikapcsolta a készüléket, és az ajtó felé
indult.
  Aztán megmerevedett.
  Az acélajtó szélesre tárult. Valaki állt ott.
  Egy alak, arany- és ezüstszálakkal átszőtt ruhában, ékszerekkel díszítve.
  Shiwan kán végigmérte Cranstont.
  - Hm, azt hittem, magasabb vagy - mondta a kán.
  - Ki vagy te? - kérdezte Cranston.
  A kán csak mosolygott. - Shiwan kán vagyok, Dzsingisz kán utolsó
leszármazottja. Biztos vagyok benne, hogy mélyen megtisztelve érzed magad. -
Mosolya egyre szélesebb lett. - Ne fáradj a bemutatkozással! Tudom, ki vagy.
Úgy értem, valójában. - A kán meghajolt. - Ying Ko. Nagy hódolód vagyok.
  - Ying Ko? - Cranston, ugyan nagy nehézségek árán, de nem emelte fel a
hangját. - Az meg kicsoda?
  A kán ajka felfelé görbült. - Kérlek... Éppen olyan könnyedén olvasok a
gondolataidban, mint amilyen könnyedén beléptem ebbe a szobába. Leülhetek?
  A választ meg sem várva kényelembe helyezte magát az asztalon. - Megsérted az
érzéseimet, Ying Ko - folytatta. - Azt hittem, örülsz majd, hogy találkozhatsz
egy másik emberrel, aki úgy tud belépni mások tudatába, hogy azok észre sem
veszik.
  - A Tulku tanítványa voltál? - kérdezte Cranston. El sem akarta hinni ezt az
egészet. Számára a Tulku jelentette a világ minden jóságát. De azt már most
látta, hogy a kán a világ minden gonoszságának képviselője.
  - Igen, én voltam az utolsó tanítványa - ismerte el a kán. - De nem a
legkedvesebb. Az te voltál. Állandóan rólad beszélt. Attól tartok, hogy én
csalódást okoztam neki. Na nem azért, mert nem tanultam meg a trükköket. Hanem
azért, mert nem arra használom azokat, amire ő szeretné.
  A kán szünetet tartott. Egyik hosszú körmével a torkára bökött. - A sok
beszéd kiszárítja a torkomat. Van valami innivalód? Szívesen fizetnék érte.
- Elővett egy ezüstérmét. - Tudom, hogy nincs szükséged a pénzre. De ilyened
biztosan nincs. A gyűjtők álma, az én magán pénzverdémből.
  - Légy a vendégem - ajánlotta fel Cranston. Elővett egy poharat és töltött a
kánnak. Úgy tűnt, ez majd megoldja a nyelvét.
  - Meglátogattál egy múzeumot az elmúlt éjszaka? - kérdezte Cranston, miután
hívatlan vendége lehajtotta az italt. Újra töltött.
  - Csodálatos a tibeti faliszőnyeg gyűjteményük - szögezte le a kán. Nagyot
kortyolt és Cranstonra mosolygott. - Ó, Ying Ko! A tibeti emberek még mindig a
te nevedet rettegik! Te vagy a példaképem. Tanulmányoztam a győzelmeidet.
Emlékszel a Barga falu felett aratottra?
  Cranston nem tehetett semmit a felvillanó emlékek ellen.
  - Látom, eszedbe jutott - állapította meg a kán.
  - Valóban, valami dereng - ismerte el Cranston.
  - Mesteri fogás volt! - dicsérte a kán. - Gyors. Ártalmas. Váratlan. Micsoda
elme!
  - Hát... - szólt közbe Cranston. Nagyon szerette volna másra terelni a
beszélgetést. - Na, és mi hozott New Yorkba?
  - A sorsom - felelte a kán, kihörpintve az utolsó kortyot. - Dzsingisz kán
leigázta a fél világot. Befejezem a munkát.
  Cranston újabb adag italt töltött neki. - És hogyan képzeled?
  A kán az égre emelte a tekintetét. - Ha elárulnám, nem lenne meglepetés.
- Szürcsölt az italból. - Dzsingisz kán szent koporsójában utaztam ide, hogy
magamba szívjam az erejét. Három nap múlva lesz halálának évfordulója, a Disznó
Évében. A világ akkor majd meghallja a kiáltásomat! - Nagyot kortyolt. - Szép
nyakkendőd van. Hol vetted?
  - Brooks Brothers - felelte Cranston. - De ez nem a te stílusod. Te barbár
vagy...
  A kán mélyen a szemébe nézett. - Mindketten azok vagyunk. - Aztán
felszisszent. - Tudom, hogy benned is a sötétség szíve dobog. Mindannyiszor
beléd hasít, ahányszor csak felveszed a kalapod és a köpenyed. - Megragadta
Cranston csuklóját. - Tarts velem! Te vagy Ying Ko, Lhasa mészárosa, és
kizárólag te lehetsz a társam! A kezed arra termett, hogy vérben áztasd! A szád
a valódi hatalom levegőjére szomjazik! Légy a partnerem, Ying Ko!
  Cranston kiszabadította magát. Addig hátrált, amíg háta a falat nem
érintette.
  - Nem ez a nevem többé - mondta.
  - A neved nem, de a lényed igen.
  Cranston a sarkával a falba rúgott. Egy kis rekesz tárult fel. Előhúzott egy
negyvenötös automata pisztolyt.
  A kánnak a szeme sem rebbent. A markában lapuló érmét magasan a levegőbe
dobta.
  Cranston nem tudott ellenállni a késztetésnek. Szemével követte a szálló
érmét.
  Mire visszanézett, a kán eltűnt.
  De a hangja még mindig ott visszhangzott a Szentélyben.
  - Hamarosan találkozunk...


NYOLCADIK FEJEZET

  Dr. Roy Tam családi körben reggelizett. Szólt a rádió. Felesége második
csésze kávéját kortyolgatta. Fia, Tommy, zabpelyhet eszegetett, miközben még az
utolsó simításokat végezte a házi feladaton. Tam a reggeli újságot olvasta.
Aztán hirtelen leeresztette a lapot és kizárólag a rádió híreire figyelt.
  - Jó reggelt, Mr. és Mrs. Amerika! Újabb riport az Árnyékról. Az Árnyékról,
amelyet a rendőrség már öt éve üldöz.
  Ekkor már a felesége és a fia is figyelmesen hallgatták a hírműsort.
Mindannyiukat nagyon érdekelte ez a misztikus lény.
  - A legutóbbi akcióra Manhattan egyik hídján került sor. Három szemtanú is
látta az esetet - olvasta a bemondó. - Vannak, akik azt állítják, hogy az
Árnyék a gonosztevők esküdt ellensége. Mások attól tartanak, hogy ő maga a
sátán. Mit gondolsz, Radioland?
  - Tommy azonnal kinyilvánította a véleményét. - A tanáraim azt mondják, hogy
csak azért találták ki az Árnyékot, hogy többet hallgassuk a rádiót. Igaz ez,
apu?
  Tam megköszörülte a torkát. - Nem, ez... talán... úgy értem, honnan is
tudhatnám...
  Valaki kopogott az ajtón.
  - Majd én nyitom - mondta Tam és azonnal felpattant.
  Keresztülment a nappalin és kinyitotta a bejárati ajtót. Lamont Cranston állt
ott. De Tam számára ő teljesen idegen volt.
  Cranston felemelte a kezét. Tam meglátta rajta a piros köves gyűrűt.
  - Süt a nap - mondta Cranston.
  Tam nagyot nyelt és válaszolt. - De síkos a jég.
  A férfi bólintott. Tam kikísérte a kertkapuig, miután gondosan becsukta maga
mögött a lakás ajtaját.
  - Maga az Árnyék egyik ügynöke? - suttogta Tam.
  - Kicsoda? - kérdezett vissza Cranston.
  - Rendben. Értem - mondta Tam kacsintva. - Mit akar?
  - Fémelemzést - mondta Cranston.
  - A megfelelő emberhez jött - nyugtatta meg Tam.
  - Tudom - bólintott Cranston, és előhúzta az egyetlen nyomot, amit a kán maga
után hagyott. A furcsa érmét a kán magán pénzverdéjéből.
  Még különlegesebb volt, mint ahogy Cranston elképzelte. Egész nap és egész
éjszaka Tam laboratóriumában görnyedtek és megpróbálták kideríteni, hogy mi is
ez valójában.
  Végül sikerült nekik. Tam a legutolsó teszt alkalmával az érmét egy vízzel
teli edénybe dobta. A víz egy szemvillanás alatt eltűnt.
  Tam felkiáltott, hangjában csodálat csengett. - Bronzium! Ez a fém a
bronzium! Nem hittem volna, hogy valóban létezik, és most tessék, itt van!
  - És mi az a bronzium? - érdeklődött Cranston.
  - A kínaiak szerint ez az az ősanyag, amelyből az egész világegyetem felépült
- felelte Tam. Hitetlenkedve nézett az érmére. - Honnan szerezte?
  - Azt hiszem Siankingból - mondta Cranston.
  - Elképzelhető - erősítette meg Tam. - A legendák szerint Sianking a világ
bölcsője.
  Cranston a homlokát ráncolta. - Lehet a bronziumból valamilyen fegyvert
készíteni?
  Tam habozott. Csak egy pillanatig gondolkodott. - Elméletileg igen - nyögte
ki végül.
  - Hogyan? - kérdezte Cranston.
  - A fémben lévő molekulák változékonyak. Az őket összetartó kötések gyengék.
Ha ezek elszakadnak, a molekulák összeütközhetnek és széthasadhatnak, és akkor
leírhatatlan mennyiségű energia szabadul fel.
  - Robbanás? - kérdezte Cranston.
  Tam bólintott.
  - Mekkora?
  Tam megnyalta a szája szélét. - Ezt senki sem tudná megmondani. A robbanás a
molekula atomjainak minden szintjén lejátszódhat. Láncreakciós folyamatnak is
hívhatjuk.
  - Vagy atombombának - suttogta Cranston.
  - Pontosan. De szerencsére sokkal könnyebb erről mesélni, mint megcsinálni.
Vagy méginkább azt mondanám, hogy az lehetetlen. Először is szükség van a
beryllium gömbre, amelyben lejátszódhat a folyamat, és annak létrehozásáról még
csak nem is álmodhat senki. De ami még fontosabb, szükség van egy zsenire, vagy
még inkább zsenik csapatára, hogy kikísérletezzék a folyamatot.
  - Hogy nézne ki egy ilyen szerkezet? - kérdezte Cranston.
  Tam a táblához lépett.
  - Lenne egy gömbváz - magyarázta, miközben felvázolta az ábrát. - Vékony, de
erős töltések rendszeres elhelyezkedésben a felszínén. Valami ilyesmi.
Tam hátralépett. - Természetesen ez csak egy durva vázlat. Mint már mondtam,
nem létezik. És imádkozom, hogy ne is létezzen soha.
  - Én is ezt teszem - mondta Cranston. Aztán az órájára pillantott. - Most
mennem kell. Elkések egy találkozóról. Köszönöm a segítségét.
  - Szívesen, máskor is - felelte Tam. - Tartozom az Árnyéknak.

  Bár Moe szinte minden piros lámpán áthajtott, Cranston ismét menthetetlenül
elkésett a Kobalt Klubból.
  - Tudod, mi izgat engem? - kérdezte Wainright. - Hogy tud egy ember, akinek
semmi dolga sincs, elkésni minden egyes találkozóról?
  - Gyakorlat teszi a mestert, bácsikám - felelte Cranston, miközben leadta a
rendelést.
  Barth ebben a pillanatban még komorabb lett. - A francba! Már megint itt van
az a nőszemély!
  Cranston megfordult és azonnal megpillantotta az asztaluk felé tartó Margo
Lane-t.
  - Egész nap zaklatott. El kellett bújnom... - Barth félbehagyta a mondatot,
mivel Margo megérkezett. Széleset mosolygott rá. - Helló, Lane kisasszony!
Nagyon örülök, hogy...
  - Nem kell színészkednie, Barth felügyelő. - Margo kezét csípőjére
csúsztatta. - Mit csinált az apám ügyével?
  - Már megmondtam, hogy nem tehetünk semmit, amíg...
  - Amíg fel nem adja magát - fejezte be Margo.
  Cranston a sajátja melletti székre mutatva hellyel kínálta a lányt.
  - Nem ülne le, Lane kisasszony?
  Margo szúrósan a felügyelőre pillantott. - Köszönöm Mr. Cranston - mondta és
leült.
  Barth gyilkos pillantást küldött unokaöccse felé, aztán megint Margo felé
fordult.
  - Lane kisasszony, - mondta - a rendőrség nem léphet csak azért mert az apja
furcsán viselkedik.
  - Többről van szó! - vágott közbe Margo. - Mindig is furcsán viselkedett. Azt
sem tudja megmondani, hogy piros vagy zöld ing van rajta. De most nem akar
látni!
  - Hát, elvégre a katonai részlegnek dolgozik - felelte Barth. - Talán
szigorúan titkos munkája van. Talán veszélyes is.
  - Nem, a projekt amelyen dolgozik, ártalmatlan. Valami energiakutatás. Már
egy éve ugyanazzal a nevetséges külsejű szerkentyűvel babrál. Egyszer
megkérdeztem, hogy mi az. Csupa érthetetlen szakszóval válaszolt.
  Cranston egy pillanatig gondolkodott, aztán előrehajolt.
  - Látta a szerkezetet? - kérdezte.
  - Többször is, amikor meglátogatom apát a laborban - válaszolta Margo.
- Tulajdonképpen ott lakik.
  - Furcsán néz ki?
  - Eléggé furcsán - felelte a lány. Előhúzott egy tollat és a szalvétára
felskiccelt egy rajzot.
  Cranston rápillantott és felszisszent. Nem volt ugyanolyan, mint amit Tam
vázolt fel. De éppen eléggé hasonlított ahhoz, hogy aggódni kezdjen.
  - Szóval, úgy gondolja, valami baj van? - kérdezte ügyet sem vetve nagybátyja
figyelmeztető tekintetére.
  - Tudom, hogy valami baj van - válaszolta Margo határozottan. - Felhívtam
telefonon. És kínaiul beszélt velem.
  - Furcsa - mondta Cranston.
  - Furcsább, mint gondolná. Ugyanis nem tud kínaiul! - Újra a felügyelő felé
fordult. - Felügyelő úr, azt javaslom...
  Barth felsóhajtott. - Rendben, rendben! Holnap kiküldök valakit a
laboratóriumba.
  - De lehet, hogy akkor már túl késő lesz! - aggódott Margo. - Mr. Cranston,
nem tudná véletlenül a nagybátyját...
  De itt abba is hagyta. Cranston már régen nem volt az asztal mellett. Az ajtó
felé tartott.
  Margo gyorsan felállt és utána sietett.
  - Váron egy percig! - kérte. - Mi a baj? Azt hittem tegnap éjjel...
  Pillantásuk találkozott. Cranston most állta a tekintetét.
  - A szeme - suttogta Margo.
  - Mennem kell! - mondta Cranston.
  - Ying Ko! - kiáltott fel a lány.
  Aztán hátralépett, megrázta a fejét. - Ki az a Ying Ko? - kérdezte
összezavarodva.
  Cranston tekintete az övébe fúródott. Hangja mély volt, mint az éjszaka. - El
kell felejtened! - parancsolta.
  - Miért tenném? - kérdezte Margo, még inkább összezavarodva. - Nézze Mr.
Cranston, nem tudom, hogy milyen nőkhöz szokott, de...
  A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Moe a klub elé gördült a
taxival. Gyors menekülésre volt szüksége. A lány veszélyesebb volt, mint azt
gondolta. Veszélyesebb, mint azt bármilyen nőről képzelte.
  De nem tölthette az időt aggódással.
  Még nagyobb veszély közeledett. Bomba formájában ketyegő veszedelem.


KILENCEDIK FEJEZET

  Moe Shrevnitz már nem először volt szemtanúja a folyamatnak. De még mindig
megborzongott.
  Az autó hátsó üléséről nehéz, hörgő légzést hallott. Lamont Cranston volt az,
aki úgy kapkodott a levegő után, mint egy futó a verseny végeztével.
  A visszapillantó tükör könyörtelenül leleplezte a férfi arcát. Maga volt a
fájdalom.
  Moe nem volt képes tovább nézni a szenvedést. Inkább az útra koncentrált.
  Amikor újra hátrapillantott, Cranstonnak már nyoma sem volt. Helyén fekete
köpenyes és kalapos férfi ült.
  A kormányhivatalba! - adta ki a parancsot az Árnyék.
  Moe kíváncsi volt, vajon mit akarhat ott. De ez nem tartozott rá. Neki elég
volt annyi, hogy az Árnyék tudja a dolgát.
  Ezúttal azonban még ő sem sejthette, hogy mit talál majd Margo apjának, dr.
Reinhardt Lane-nek a laboratóriumában.
  A kutató még mindig bent volt, bár már éppen készülődött hazafelé. A
szerkezet, amin dolgozott, hordozható ládikában pihent. Kabátját gombolgatta.
  Tekintete homályos volt. A gondolatai is. Mintha nem lett volna öntudatánál.
Egyetlen hang dübörgött fülében, s engedelmeskednie kellett neki. Shiwan kán
hangja volt.
  Előző éjszaka hallotta meg először. Azóta ez töltötte be minden gondolatát.
Éppen kibámult laboratóriuma ablakán. Az utca másik oldalán hatalmas
hirdetőtábla népszerűsített egy cigaretta márkát. Rajta boldogságtól sugárzó,
hatalmas füstkarikákat eregető férfi.
  - Bolond fickó - gondolta Lane. - A dohányzás nem tesz túl jót az
egészségednek. Biztos vagyok benne, hogy a tudomány hamarosan be is bizonyítja
ezt, és akkor...
  Eddig jutott. Ebben a pillanatban a plakátférfi arca megváltozott. Lane első
ízben pillantotta meg Shiwan kánt. Ekkor hallotta először a hangját is. Nem
volt más választása, engedelmeskednie kellett. S tette ezt azóta is.
  A laboratórium előtt ma este is öt mongol harcos várta. Azért jöttek, hogy
elvigyék Shiwan kán elé...
  A katonák fülét hirtelen az erkély felől beszűrődő zörej ütötte meg. Kézi
íjukat készenlétbe helyezték. Egyikük kiment a balkonra, hogy kiderítse a zaj
forrását.
  A harcos túl későn vette észre a feketébe burkolt öklöt. Az ütés éppen
állcsúcson találta.
  Íjja kirepült a kezéből. De a mongol harcosokat kemény fából faragták.
Felpattant és megragadta a kesztyűs kezet. Birkózni kezdett a feketébe öltözött
alakkal. Már az erkély szélén tántorogtak. Ha egyikük nem adja fel azonnal,
menthetetlenül a mélybe zuhannak.
  Az Árnyék nem adta fel. Zuhanás közben félfordulatot tett a levegőben. Ez
elég volt ahhoz, hogy a katonát maga alá gyűrje. Úgy a mongol párnaként
szolgált, amikor két emelettel lejjebb a betonon landoltak.
  Az Árnyék felállt. Lenézett támadójára. Földi pályafutása szemmel láthatólag
véget ért.
  - Eggyel kevesebb. Tehát még hátra van négy - számolgatott magában az Árnyék.
  Néhány perc múlva újabb mongolt ért utol végzete. Feje hátrahanyatlott és
átrepült a szobán. Döbbenten feküdt a földön, és azon gondolkodott, mi is
üthette meg.
  Ez alkalommal még az ököl sem látszott. Csak az Árnyék hátborzongató nevetése
töltötte meg a szobát.
  A maradék három mongol nem tanult a történtekből, a félelemnek még a nyoma
sem látszott rajtuk. Öklükkel maguk előtt kaszálva felsorakoztak.
  De csak a levegőt csépelték. A levegőt, amelyet betöltött a gúnyos nevetés.
  Aztán hirtelen az is abbamaradt - és kialudtak a fények.
  A másodikként pórul járt mongol megrázta a fejét, hátha ettől kitisztulnak a
gondolatai. Gyorsan döntött: felkapta az asztalon heverő zseblámpát, s fényét
körbehordozta a szobán. Néhány másodperc múlva meg is találta, amit keresett.
  A lámpa fénye árnyékot rajzolt a falra. Egy kalapos, köpenyes férfi árnyékát.
  Jobbra-balra ugrált, de a fénycsóva követte. A harcosok célbavették. Nem is
sikertelenül: az egyik nyíl eltalálta.
  A zseblámpa megvilágította a nyíl által a falhoz szögezett fekete
ruhadarabkát. A mongolok diadalittasan felordítottak. Újabb nyilakat lőttek ki,
amelyek közül az egyik célba ért. Az áldozat moccanni sem tudott.
  A mongolok vigyorogva néztek egymásra. Eljött a leszámolás ideje.
  Épp csak nem úgy, ahogy ők gondolták.
  Egyetlen dolgot hagytak figyelmen kívül. Az Árnyék kezei szabadon maradtak.
  S a kezek a fekete köpeny alá siklottak. Amikor újra előbukkantak,
negyvenötös, ezüst, automata pisztolyt szorongattak.
  Mire a tár kiürült, két mongol hevert a földön.
  Az Árnyék ügyet sem vetett rájuk.
  Az viszont annál inkább felkeltette az érdeklődését, hogy a laboratórium
ajtaja becsukódott. Az egyik mongol dr. Lane-nel együtt elmenekült. Az Árnyék
éppen utánuk vetette volna magát, amikor az utolsó mongol hátba támadta.
  A küzdelem gyorsan eldőlt. Az Árnyék az erkélyen állt, és lefelé nézett. Csak
remélni tudta, hogy a zuhanó harcos nem sofőrje taxiján landol. Moe úgy
vigyázott rá, mint a szeme fényére...
  Az Árnyék elvigyorodott. Semmi másra nem vágyott annyira, mint hogy Moe haza
vigye. Megnyerte a harcot, de rengeteg időt elvesztegetett. Elvesztette Lane
nyomát. A kánt már semmi sem tarthatja vissza attól, hogy a rabszolgájává
tegye. Rabszolgájává, aki hozzásegíti, hogy a világ urává váljon.
  Csak akkor találhatja meg és szabadíthatja ki a professzort, ha megtalálja és
legyőzi a kánt.
  Még mielőtt ő jönne el érte.


TIZEDIK FEJEZET

  Lamont Cranston éppen hálószobájában volt, amikor meghallotta a zajt. A halk
zörejt talán csak egy macska érzékeny füle érzékelte volna. Villája bejárati
ajtaja kinyílt. Valaki felfelé óvatoskodott a szőnyeggel borított lépcsőn.
Aztán elfordult a hálószoba ajtókilincse.
  Pontosan tudta, miről árulkodnak a zajok. Egy osonó vadász hangjai voltak. Az
ajtó kinyílt. Cranston végre megláthatta, hogy ki vadászik rá.
  Margo Lane. Kezében hatalmas pisztollyal. A lány is jól látta Cranstont. A
férfi arccal felé az ágyában ült.
  Maga volt a gyilkosok álma - a tökéletes célpont.
  Margo egy pillanatig sem habozott. Felemelte a fegyvert és lőtt. A golyó
Cranston szívébe hatolt.
  A kép ezer apró szilánkra tört. Cranston az ágya mögött álló millió szilánkra
hasadt tükröt szemlélgette. A férfi pontosan szemben ült vele.
  Margo megmerevedett, szinte semmit sem látott.
  Cranston pontosan tudta, hogy ki volt képes transzba ejteni a lányt. de ez
még nem volt elég. Adatokra volt szüksége.
  Kivette a nő kezéből a pisztolyt. Mesterien kidolgozott egylövetű volt. Nem
vesztegette az időt a tükröt szétrobbantó golyó keresésével. Biztos volt benne,
hogy ezüstből öntötték. Esetleg bronziumból. Mint az érmét, amelyet a kán
hagyott nála.
  Betette a pisztolyt a fiókba. Aztán Margo füléhez hajolt.
  - Margo Lane - suttogta.
  Csak a saját neve hozhatta vissza a lányt az öntudatba. Zavarodottan
megfordult.
  - Cranston, mit csinál itt?
  - Ezt inkább én kérdezhetném - felelte a férfi. - Az otthonomban van. Ki
küldte ide?
  - Nem tudom - válaszolta Margo felélénkülve. - Az a hang, az a hang a
fejemben. Parancsokat adott, amelyeknek engedelmeskednem kellett.
  - Mikor hallotta először?
  - Apa felhívott telefonon. Arra kért, menjek a laboratóriumba. Amikor
odaértem, nem találtam ott senkit. De valami arra késztetett, hogy kinézzek az
ablakon. Egy cigaretta hirdetést láttam a túloldalon. Egy férfi arcát, aki
füstkarikákat ereget. Az arc hirtelen megváltozott. Aztán minden elfeketedett
előttem. Fogalmam sincs, hogy hol szereztem ezt a pisztolyt. Csak a fejemben
visszhangzó hangra emlékszem.
  - És mit mondott az a hang? - kérdezte Cranston.
  - Azt, hogy meg kell ölnöm az Árnyékot. - Margo szünetet tartott. Mélyen
Cranston szemébe nézett. - És én idejöttem.
  Mindketten hallgattak, miközben a lány továbbra is Cranstont bámulta.
  A csendet a férfi durva hangja szakította félbe.
  - Tűnj innen! Menj! Most, azonnal!
  De Margo közelebb lépett. - Hadd nézzek a szemedbe - kérte.
  - Nem fog tetszeni, amit látsz - figyelmeztetett Cranston és hátrálni
próbált. De Margot nem lehetett eltántorítani.
  - Mindig úgy éreztem, hogy valami nem stimmel veled. Az a zsibongás a
fejemben, ahányszor csak a közeledben voltam...
  - Vigyázz, hogy mit mondasz! - dörrent rá Cranston. - Veszélyben az életed!
  Margo még egyet lépett felé. - Te vagy az Árnyék!
  Cranston morogva ragadta meg Margo karját. De nem nézett a lány szemébe.
  Margo meg sem rezzent. Hangja olyan nyugodt volt, mint egy kőszikla. - Az
apám eltűnt. A rendőrség használhatatlan. Csak az Árnyék segíthet megtalálni.
Mi a válaszod?
  Cranston megpróbálta leküzdeni a szívében lakozó gonoszt. Senki sem érezhette
magát biztonságban, aki ennyire közel került a titkához. És még senki sem
került annyira közel, mint Margo Lane.
  El kell tűnnie innen. Messze tőle, minél messzebb...
  - Ígérd meg, hogy nem talállak itt, mire visszajövök! - kérte az ajtó felé
fordulva.
  - Még nem válaszoltál! - szólt utána Margo. A férfi nem állt meg. A lány
kétségbeesetten kiáltott fel. - Honnan tudod, hogy nem mondom el az egész
világnak, ki vagy valójában?
  Cranston megfordult. Visszament a lányhoz. Hosszan a szemébe nézett.
Megengedte, hogy meglássa, amit a tekintet rejteget.
  - Egyszerűen csak tudom.
  Aztán elment. A lány nem követte.
  De valaki más igen.
  Cranston is megérezte, miközben a ház előtt várakozott Moe Shrevnitzre.
Szétnézett. Az utca másik oldalán autó parkolt. A sofőr a kormány mögött ült.
Mongol volt.
  Moe autója is megérkezett.
  - A Szentélybe! - parancsolta Cranston.
  Miközben Moe a kívánt irányba fordult, Cranston a visszapillantójukban
figyelt. A gyanús kocsi szorosan a nyomukban járt.
  Cranston a Time Square-en szállt ki. A mongol harcos csak nem akart
leszakadni róla.
  Na, ebből elég, gondolta Cranston. Itt az ideje, hogy forduljon a kocka. Érje
csak egy kis meglepetés a kánt is.
  Besétált a sikátorba. Határozott léptekkel tartott a Szentély felé. A mongol
követte, de hiába pásztázta a sötétséget, nem látott semmit.
  Az Árnyék alig tudta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan a mongol arcára
kiülő kifejezés láttán. Végül sarkon fordult. Az Árnyék követte.
  Már nem volt üldözött vad többé. Ő volt a vadász.
  Beszállt a mongol autójának hátsó ülésére. Egyenesen Chinatownba hajtottak.
  Az autóból már Lamont Cranstonként szállt ki. A zegzugos kis utcák zsúfoltak
voltak. Túl sok energiát venne igénybe, hogy ennyi járókelő gondolatát
elködösítse. Ráadásul nem is volna értelme. A mongol egyenesen Shiwan kánhoz
vezeti majd, így az ő agyát nem homályosíthatja el.
  Követte a férfit, aki egy második emeleti étterem keskeny lépcsőjén tartott
felfelé. Cranston félrehúzta a bejáratot takaró függönyt. A mongol eltűnt. Csak
egyetlen ember volt az apró szobában...
  - Milyen szép nyakkendő! - mondta Cranston Shiwan kánnak. - És csinos az
öltönyöd is. A Brook Brothers-nek minőségi portékája van.
  - Köszönöm - felelte Shiwan kán. Egy csontról farigcsálta a húst hatalmas
bicskával. - Ülj le és csatlakozz hozzám! Már rendeltem is neked.
  Cranston állva maradt. - Ezen egy pillanatig sem csodálkozom. Vártál engem.
Miután elküldted hozzám Margo Lane-t, hogy megöljön.
  Shiwan kán félúton a szája felé megállította a késre szúrt falatot.
Elmosolyodott. - Megölni téged? Ha azt akarnám, Ying Ko, hogy meghalj, már
réges régen csak egyetlen darab hús lennél! Az volt a célom, hogy a lányt
tegyem el láb alól. Mondd, hogy csináltad?
  - Életben van - felelte Cranston.
  A kán tovább mosolygott. - De meddig? Tudja, hogy ki vagy. Veszélyes lehet.
Mikor kerekedik felül az igazi éned?
  Cranston mindkét kezét az asztalon nyugtatta. Előrehajolt és lenézett a
kánra.
  - Pontosan tudom, hogy mire készülsz. De még mindig nincs meg a beryllium
gömböd. Enélkül nem fejezheted be a bombát. Tudod, hogy nem is lesz rá módod!
Addig megállítalak!
  A kán fölényesen gúnyolódott. - Ti, amerikaiak olyan magabiztosak vagytok!
Azt hiszitek, hogy országotok a civilizáció új bölcsője! Pedig csak egy puszta
sír lesz, mire végzek itt!
  - Vigyázz! - figyelmeztette Cranston. - Az Amerikai Egyesült Államokról
beszélsz!
  A kán elvesztette a türelmét. - Arról beszélek, hogy én leszek a világ ura!
  Most Cranstonon volt a sor, hogy elmosolyodjon. - A figyelmedbe ajánlanék egy
nevet: Leonard Levinsky. Zseniális pszichiáter. Nem ártana az agyadnak egy
alapos nagymosás...
  - Most aztán elég legyen! - ordította a kán és az asztalba vágta a kést,
néhány milliméterre Cranston kezétől.
  Az amerikainak a szeme sem rebbent. Még csak az ujjait sem mozdította el.
Pedig a bicska hegye éppen kettő közé fúródott.
  - Jó reflexeid vannak - ismerte el a kán.
  Cranston nem figyelt rá. Az asztalon tekergő tőrt bámulta. A jól ismert
markolatba faragott arc nézett rá vissza.
  - Ez a tőr... - mondta - fojtott hangon.
  - Felismered? - kérdezte a kán. - A Tulkutól vettem el. Pontosabban belőle
vettem ki. Miután megöltem vele.
  Cranston hirtelen dühkitörésében megragadta a kést. Kirántotta az asztalból.
Felemelte, hogy a kán szívébe döfje - ha egyáltalán van neki.
  A következő pillanatban felkiáltott fájdalmában. A faragott fej életre kelt,
akárcsak annyi évvel azelőtt, és belemart az öklébe.
  A tőr kirántotta magát a kezéből, s a kán tenyerében landolt.
  - Még mindig nem tanultad meg - állapította meg a kán. - Nem győzheted le az
akaratoddal. Sokkal hatalmasabb erőre van szükség. Mélyebbre kell nézned
magadban! Engedned kell az ösztöneidnek!
  - Ösztönök - suttogta Cranston. - Majd megmutatom én neked az ösztöneimet!
  Keze a kán torkára fonódott. A férfi gurgulázva kapkodott levegő után. A
szorítás egyre erősebb lett.
  Ám vad dühe egy szemvillanás alatt elpárolgott. Méghozzá azért, mert
halántékának hideg acél nyomódott.
  Az egylövetű csövét az egyik mongol harcos szorította a fejének. Másik
kezében is hasonló pisztoly meredezett. Cranstonnak nem volt választási
lehetősége. Fájó szívvel, de elengedte a kánt.
  Shiwan kán megköszörülte a torkát. - Katonáim nem valami okosak, de felettébb
hűségesek.
  A mongol lassan hátralépett, de a pisztolyokat továbbra is Cranstonra
szegezte.
  - Fogadd el az igazságot! - sürgette a kán. - Mi mindketten ugyanannak a
sötét árnynak a részei vagyunk. Ha megölnélek, olyan lenne, mintha az
ikertestvérem életét oltanám ki. Ezért vagy most itt. Szeretnék egy utolsó
lehetőséget adni neked. Sajnos végeznem kell veled, ha nem azt a választ adod,
amire számítok. Csatlakozol hozzám?


TIZENEGYEDIK FEJEZET

  Shiwan kán merőn bámulta Cranstont. - Nem győzhetsz le! - harsogta. - Nincs
hatásod rám! Az agyad nyitott könyv!
  Cranston nem nézett vissza a kánra. Másra öszpontosított: a mongol harcosra.
  - Akkor itt az ideje, hogy megtanuld, hogyan kell olvasni belőle! -
kiáltotta.
  A katona fájdalmas és értetlen képet vágott, miközben felemelte a
pisztolyokat, majd az egyiket odadobta Cranstonnak.
  A kán nem habozott. Koncentrált, s a következő pillanatban már a nehéz
faasztal repült Cranston felé. A férfi megpróbált kitérni előle, s ez a
törekvés lehetetlenné tette, hogy használja a pisztolyát. A kán, kihasználva az
alkalmat, a kába harcoshoz lépett, s kitépte a kezéből a nála maradt fegyvert.
  - Nyápic alak! - morogta és gyomorszájon vágta a férfit. A mongol
összecsuklott, s a kán máris Cranston ellen fordult.
  - Itt az ideje a küzdelemnek, Yin Ko! Győzzön az erősebb akarat!
  Felemelte pisztolyát. A szoba másik végében Cranston is ezt tette.
  A lövések szinte egyszerre dördültek el. Mindkettőjük álla leesett a
csodálkozástól. A golyók félúton találkoztak. Egybeolvadtak, s a darab fém a
földre zuhant.
  A kán tért magához elsőnek. - Kösz a szórakozást! Meg kellene ismételnünk! De
most már megyek.
  Tekintetét az ablakra szegezte. Az üveg apró szilánkokra robbant. A kán a
mélybe vetette magát.
  Cranston az ablakhoz rohant, s közben megnyomta a gyűrűjét díszítő rubin
színű követ. Kinézett. A kánnak kutya baja sem volt, talpra érkezett. A ház
előtt oldalkocsis motor várakozott. Egy mongol harcos ült a kormánynál.
Cranston leszáguldott a lépcsőn, s Moe autója éppen akkor fékezett csikorogva a
ház előtt, amikor kilépett a kapun.
  - Könnyen ide találtál! Szép munka volt! - dicsérte meg Cranston miközben
bekászálódott a hátsó ülésre.
  - Olvastam egy könyvet arról, hogyan fejleszthetjük az akaratunkat.
  - Jól tetted! Lássuk, hasznát veszed-e, ha utol akarod érni azt a
motorbiciklit. Azt, amelyik most fordult be a sarkon.
  - Erre inkább a lőerőket használom fel - felelte Moe. Az autó mozgásba
lendült.
  Cranston még sosem találkozott senkivel, aki olyan gyorsan és olyan vakmerően
száguldozott volna New York utcáin, mint Moe Shrevnitz. Még egy félelmet nem
ismerő mongol sem vehette fel vele a versenyt.
Moe könnyedén tartotta a lépést a motorral. Sorra körözte le az útjában lévő
autókat. A kanyarokban mintha minden egyes kerék és alkatrész ki akart volna
szakadni a helyéből. De az egyik bukkanó után még a harcedzett sofőrnek is
elkerekedett a szeme. Teljes erejével a fékre taposott. A motorbicikli
egyenesen a sávokat elválasztó betonlábazat felé tartott.
  Az autó csikorogva megállt. Moe nem akart hinni a szemének: a motor és az
oldalkocsi elvált egymástól, s a lábazatot két oldalról megkerülve újra
összekapcsolódtak, majd eltűntek a sötétségben.
  Moe megvakarta a fejét. - Azt hiszem, nem olvastam elég figyelmesen azt a
könyvet...
  Újra begyújtotta a motort. De már remény sem volt arra, hogy utolérjék az
üldözötteket.
  Cranston hirtelen felkiáltott. - Állj meg itt, Moe!
  - Igenis, főnök! De hiszen itt nincs semmi! Csak egy üres telek. Mintha
lerombolták volna a rajta álló épületet. Aztán valószínűleg senkinek sem volt
elég dohánya, hogy helyrehozza. Gyakran megesik az ilyesmi. Nehéz az élet
mostanában.
  Cranston alaposan szemügyre vette a lánccal elkerített, kihalt telket.
Mindent kőtörmelék és gyom borított. Moe-nak minden bizonnyal igaza volt.
Lehet, hogy azok a furcsa vibrálások, amiket Cranston érzett, a múlt
szellemeitől származtak. A régmúlt visszhangjai. Tele volt velük a város.
  - Most hová menjünk, főnök? - kérdezte Moe.
  A válasz csak egy lehetett. Ez volt az utolsó hely, ahová Cranston szíve
szerint ment volna.
  - Haza - mondta ki mégis, pedig pontosan tudta, hogy az várja majd, amitől
retteg. A lány.

  Margo Lane a kanapén aludt. Azonnal felriadt, amint a férfi belépett.
  - Ne küldj el! - kérlelte. - Segíthetek megkeresni az apámat. Te biztosan
érzed, hogy vannak bizonyos képességeim. Korábban fogalmam sem volt róluk. De
te kihoztad belőlem!
  - Én csak azt tudom, hogy te mit hoztál ki belőlem - válaszolta Cranston.
- Még belegondolni is rossz, mit tehettem volna veled. Jobb lenne, ha te is
minden pillanatban tartanál ettől.
  Margo a férfira pillantott és elmosolyodott. - Mitől kellene félnem?
  - Fogalmad sincs arról, hogy mire vagyok képes. - Cranston a kandallóhoz
sétált és a csapdosó lángnyelvekbe bámult. - Mindössze tizenhárom éves voltam,
amikor először elhatalmasodott rajtam a gonosz. Az egyik unokatestvérem
elárulta a tanárnak, hogy puskáztam. Nem akartam megtorlás nélkül hagyni,
tanítás után megvártam.
  A férfi remegő, összekulcsolódó, majd szétváló kezeire meredt.
  - Csak szorítottam a torkát. Láttam, hogyan lilul el. Még sosem éreztem ezt a
hatalmat. Ellenállhatatlanabb erő volt, mint bármi, amivel addigi életemben
találkoztam. Még ma sem tudom, hogyan tartottam vissza magam attól, hogy
végezzek vele. Azóta sem tudom legyőzni ezt a rettenetes késztetést. Ez már
több, mint egy részem. Én magam vagyok. Egyszerűen nem tudom megakadályozni,
hogy megöljem azt, aki megbolygatja a nyugalmamat - még ha szeretem is azt az
illetőt.
  Margo felé fordult. A lány nem ijedt meg a pusztító szenvedélytől.
  Tekintetük egymásba fonódott.
  - Lamont, én egyáltalán nem félek. Azt hiszem, jobban ismerlek, mint te
magad.
  Cranston gyengéden nézett rá. - El kell menned, ennyi az egész.
  - Majd meglátjuk, holnap reggel - felelte a lány. - Alszom rá egyet. Szép
álmokat!
  Aznap éjjel Cranston álmai mindennek voltak nevezhetők, csak szépnek nem.

  Reggel a férfi szokatlanul korán ébredt fel. A lány szobájába ballagott, és
felébresztette. Azonnal meg akarta vele osztani az éjszakai álmot.
- Azt álmodtam, hogy ketten vagyunk egy szobában. Úgy aludtál, mint egy
kisbaba. Melléd léptem. Közben a tükörbe pillantottam. Valami piszok volt az
arcomon. Megpróbáltam ledörzsölni - de a bőröm úgy mállott le rólam, mint
valami maszk!
  - Fuj! - fintorgott Margo.
  - Egy másik arc tűnt fel alóla. Vigyorgott. Shiwan kán volt az.
  - Shiwan kán? - kérdezte Margo. - És ő meg ki a csoda? Ismernem kellene?
  Cranston nem válaszolt. Tovább folytatta a mesélést. - A kezemben egy kést
tartottam. Átnyújtottam neked. Ekkor ébredtem fel.
  Margo a férfi vállára tette a kezét. - Lamont, neked komoly problémáid
vannak.
  Cranston csodálkozva nézett rá.
  A lány nevetve folytatta. - Nyugodj meg, ez csak álom volt. Ismerek valakit,
akivel beszélned kellene. Dr. Leonard Levinsky. Majd ő megfejti, hogy mit
jelent ez az egész.
  - Én pontosan tudom, hogy mit jelent - felelte Cranston. - És azt is tudom,
hogy az álmok valóra válhatnak. Margo, ideje, hogy elmenj! Úgyis rendeltem...
  - Egy taxit? - fejezte be a mondatot Margo.
  - Hogyan? - hőkölt vissza a férfi.
  - Talán nem ezt akartad mondani?
  - De! - ismerte el Cranston fogcsikorgatva.
  - Minél többet vagyok veled, annál könnyebb lesz ez az egész - jelentette ki
Margo. - Előbb-utóbb úgy olvasok majd a gondolataidban, mint egy nyitott
könyvben! Egyébként köszönöm, de nincs szükségem taxira.
  - Igenis szükséged van rá! - vitatkozott Cranston.
  - Jól van! Elmegyek. De csak, ha te is velem jössz!
  - Hadd fejezzem már be azt a mondatot! - morogta a férfi. Kezdett elege lenni
a nyitott könyv állapotból. Előbb a kán, most meg a lány. Hamarosan valami
könyvtárban találhatja magát, ha nem vigyáz... - Tegnap éjszaka megegyeztünk,
hogy...
  - Mármint te egyeztél meg saját magaddal, hogy én elmegyek - vágott közbe
Margo. - Én nem egyeztem bele semmibe! Remek csapat leszünk! Látod, már most is
milyen gördülékenyen üzemelünk...
  Cranston válaszra nyitotta a száját. De még mielőtt akár egy szót is
kinyöghetett volna, Margo közbelépett. - Igen, így van. Vitának többé helye
nincs! Ha neked nincs szükséged rám, nekem igenis szükségem van rád, hogy
megtaláljam az apámat. Nem tudsz lerázni! Túl közel állok hozzád!
  Ekkorra már Cranston tudta, hogy teljesen feleslegesen próbálkozik.
  - Rendben, rendben.
  - Na, akkor hol kezdjünk hozzá?
  A férfi mélyet sóhajtott. - Te vagy a főnök...


TIZENKETTEDIK FEJEZET

  Moe ismét a Times Square-en rakta ki Cranstont és Margot. A férfi a
Szentélytől azért távol tartotta a lányt. Éppen elég volt, hogy belelátott a
gondolataiba. Elvégre minden férfinak szüksége van sérthetetlen privát
szférára...
  Séta közben Cranston a bomba leírhatatlanul rettenetes hatását ecsetelte.
  - Nehezen hiszem el, hogy az apám ilyen szörnyűséget csinálna - kétkedett a
lány.
  - A tudósok gyakran nem is tudják, hogy a kutatásuk hova vezet - szögezte le
Cranston. - A munka rabszolgái. Az apád most ráadásul szó szerint is rabszolga.
Shiwan káné.
  Margo az őket körülvevő, égbe nyúló felhőkarcolókat nézte. - Nem tudom
elképzelni, hogy egyetlen bomba elpusztíthatná ezt az egészet.
  - Manhattan éppen megfelelő célpont lenne - mondta Cranston szkeptikusan.
- Apró sziget, zsúfolásig tömve felhőkarcolókkal és emberekkel. Szinte hallom,
ahogy a kán elégedetten hahotázik.
  Margo megrázkódott.
  - Ne aggódj! - nyugtatgatta Cranston. - Valami még hiányzik a boldogságához.
A beryllium gömb. Anélkül nem működik a szerkezet. Ha ki tudnám találni, hogy
honnan akarhatja beszerezni...
  Margo megmerevedett.
  - Beryllium gömb?
  - Igen, mint azt mondtam...
  - Farley Claymore! - kiáltott fel a lány.
  - Mi? Ki? - értetlenkedett a férfi.
  - Az apám asszisztense. Utálom! Állandóan randevúzni akar velem. Azt hiszi,
azzal bűvöl el, ha a munkájáról fecseg. Ő dolgozik a beryllium gömbön. Egészen
biztos vagyok benne.
  - Az apád laboratóriumában? - Cranston hangja nyugtalanul csengett.
  - Nem, a sajátjában. A Mari-Tech laboratóriumban, a külvárosban. Elmegyünk
meglátogatni?
  - Valami jobbat találtam ki számodra.
  - Mit? - kérdezte Margo ugrásra készen.
  - Tegnap éjszaka követtem a kánt. A Houston utca és a Második Sugárút sarkán
vesztettem szem elől. Csak egy kopár telek van ott - de van benne valami
különös! Azt akarom, hogy menj a Városházára! Nézz utána, hogy mi volt ott
régen!
  - Igenis! Nem lesz nehéz. De mi legyen Farley Claymore-al?
  - Voltál már a laboratóriumában? - kérdezte Cranston.
  Margo fintorgott. - Egyetlen egyszer. Ez a szörnyeteg lerángatott oda, hogy
megmutassa a gömbjeit.
  - Milyen az elrendezése?
  - Erős fémépületben van. Az alaprajza kerek, csupán egy ajtaja van és nincs
egyetlen ablaka sem. Olyan mint egy nagy levesestál. A laboratórium a másodikon
van. Az egyetlen út befelé a földön lévő ajtónyílás. Mintha egy
tengeralattjáróba mennél.
  - Köszönöm, Margo. Bocsánatot kell kérnem. Te tényleg segítesz nekem. Van
valami más, amire emlékszel a laboratóriummal kapcsolatban?
  Margo egy pillanatig gondolkodott. - Mindenféle csövek kanyarognak benne.
Mintha Claymore-nak sok vízre lenne szüksége a munkájához. De miért kérded?
  Cranston elmosolyodott. - Mr. Farley Claymore-nak látogatója lesz.

  Farley Claymore laboratóriuma éppen olyan volt, mint azt Margo leírta. A
férfi is pontosan megfelelt a nem túl hízelgő jelzőknek.
  Beszűkült kutató volt, aki mindenkivel úgy beszélt, mint egy tudományos
előadás hallgatójával. Birtokában volt a titoknak, hogyan kell előállítani a
beryllium gömböt. Még a tudományban is van vakszerencse.
  De ma Farley Claymore valahogy úgy érezte, elhagyta a szerencséje.
  Épp a laboratórium közepén álldogált, amikor hirtelen mély hangot hallott.
- Hol van a beryllium gömb, Claymore?
  Rettegve nézett körül a helyiségben. A köralakban futó fal makulátlanul
tiszta és teljességgel átlátható volt. A bejárati ajtó zárva. Még egy poloska
sem bújhatott el. De senkit sem látott.
  - Gömb? - kérdezte erőtlenül. - Milyen gömb?
  A hang ingerülten felmordult. - Claymore, te idióta! A gondolataidat ördögi
erők tartják hatalmukban!
  - A gondolataimat ... hatalmukban tartják?
  - A gömb, Claymore! Mit csináltál vele?
  - Már késő - motyogta Claymore értetlenül csóválva a fejét. - Beraktam egy
teherautóba.
  - Vigyél ahhoz a teherautóhoz! - parancsolta az Árnyék hangja. - Most,
azonnal!
  - Soha! - ordította Claymore.
  Már egyáltalán nem volt tanácstalan. A fali kapcsolótáblához rohant és
meghúzott egy kart. A padlón futó csövekből víz szivárgott elő.
  - Senki sem ellenőrzi az agyamat, Árnyék! - kiabálta. - Látod, én tudom, hogy
ki vagy! A kán megmondta előre, hogy megpróbálsz majd hatni rám! És mondhatom,
szívesen dolgozok neki! Új világuralom jön el! Király leszek! Hallod? Király!
  Szeme őrülten forgott a gödrében. Egy puskát húzott elő és vadul pörgött vele
körbe-körbe.
  - Ezt kinek szánod? - érdeklődött az Árnyék.
  De Claymore szeme ekkor már megállapodott. Tekintete a padló egy
meghatározott pontjára szegeződött. A szobába szivárgott víz két láthatatlan
oszlop körül kavargott. Pontosabban két láthatatlan láb körül...
  Claymore megcélozta a puskával - és hatszor meghúzta a ravaszt.
  A lövések visszhangja hamar elhalt. A kutató a falhoz lépett. A becsapódó
golyók szép egyenest rajzoltak rá. De a sor megszakadt. Az egyik lövedék nem
jutott el idáig. Valahol máshol ért célba.
  Claymore észrevette, hogy az örvénylő vizet vér színezte meg.
  Felkacagott. Egy újabb kart húzott meg a kapcsolótáblán. A víz már nem csak
szivárgott, hanem egyenesen áradt a szobába.
  - Árnyék, egy kicsit most elmegyek! - kiáltotta. - Majd jövök, de azt
tanácsolom, addig tartsd vissza a lélegzeted!
  Egy szemvillanás alatt kisiklott az ajtón, amelyet már elborított a víz.
Szorosan berántotta maga mögött. Légmentesen zárt. Majd kívülről ráfordította a
kulcsot.
  Az Árnyék feltápászkodott. Átfogta vérző vállát. A víz már a mellét verdeste.
Menekülési lehetőség után kutatott. De nem volt kijárat.
  - Margo - suttogta. - Szükségem van rád!
  Hangja gyengén csengett.
  A lány nagyon messze volt. Ám a halál oly közel.


TIZENHARMADIK FEJEZET

  A víz szintje Cranston minden egyes levegővételével magasabbra és magasabbra
emelkedett. Hamarosan már csak tizenöt centiméter helyet hagyott a plafonig.
Aztán már csak tízet. S végül már csak ötöt.
  A férfi kétségbeesetten vett egy nagy levegőt, aztán alámerült, és faltól
falig úszva kereste a kijáratot. A tüdeje égett. Tudta, hogy hamarosan
elfeketedik előtte minden. Aztán majd megpihen. A tüdejét kínzó fájdalom
elmúlik. A világ megszűnik létezni körülötte. A halál minden egyes
szívdobbanással közelebb került. Sőt, egyre kívánatosabb volt.
  "Küzdenem kell! Nem adhatom fel!" - ismételgette magában. Tekintete a
kanyargó fémfalakat pásztázta. Golyó ütötte lyukak sorát fedezte fel. A víz
sziszegve áramlott rajtuk kifelé. Persze közel sem annyi, hogy jelentősen
megcsappanthatta volna a benti mennyiséget. De arra jó volt, hogy Cranston
rájöjjön: a golyók teljesen átütötték a falat.
  Utolsó erejével odaúszott. Az egyikbe tövig nyomta az ujját, teljesen elzárva
a víz útját. Aztán hirtelen kirántotta. Mielőtt még a víz újra betörhetett
volna, száját a lyukra tapasztotta. Tüdejéből kifújta az elhasznált oxigént.
Aztán mélyet lélegzett. Ízlelgette a friss levegőt. Még sosem ízlett neki semmi
ennyire.
  Száját továbbra is a résre préselte. Azon keresztül lélegzett ki, és be. A
halálosnak szánt golyók végül megmentették az életét. Legalábbis egy ideig.
Egyelőre legyőzte a halált. De még mindig fennáll annak a veszélye, hogy végül
az gyűri le őt, ha elhagyja maradék ereje.
  Hirtelen furcsa húzó erő kapaszkodott a lábába. Lefelé rántotta. Elszakadt az
életet adó oxigéntől! Dühös volt magára. Elszalasztotta az utolsó lehetőséget.
  De hamarosan rájött, hogy tévedett.
  Az ajtót kinyitotta valaki. A víz zuhogva ömlött rajta kifelé.
  A süllyedő víz szintje őt is magával rántotta. Lába alatt hamarosan szilárd
talajt érzett. Megroggyanva, kábán állt ott és levegő után kapkodott. De
meglepetésében hamar felegyenesedett, amikor meglátta hogy ki siet a
segítségére.
  - Hívtál? - kérdezte Margo.
  - Hallottad? - sóhajtott fel Cranston. Aztán elájult és a padlóra zuhant.
  Otthon tért magához, az ágyában. A lány ott kucorgott az ágy szélén.
  Amikor meglátta, hogy a férfi kinyitotta a szemét, megkönnyebbülten sóhajtott
fel.
  - Épp a Városházán voltam, amikor meghallottalak - mondta. - Nem tudtam,
hol vagy. Hagynom kellett, hogy transzba essek. Bíznom kellett benne, hogy így
a megfelelő helyre megyek.
  Cranston megcsóválta a fejét. - Margo, egyre jobban megrémítesz. Olyan sokat
tudsz. Annyi mindent látsz.
  - Be kell vallanom, hogy tényleg sok mindent láttam míg aludtál. - A lány egy
kicsit bűnbánatosnak tűnt. - Nem akartam. De nyitott szemmel feküdtél. És én
belenéztem.
  - Mit láttál? - kérdezte meglehetősen élesen Cranston.
  - Valakit, aki te voltál, de mégis idegen - felelte Margo zavarodottan.
- Olyan ruhát viselt, mint az ázsiai méltóságok. A harcmezőn lovagolt. Nagyon
bátor volt. És nagyon kegyetlen.
  - Attól tartok, jobb, ha beletörődsz: én voltam az - mondta szomorúan
Cranston. - Egykor olyan dolgokat cselekedtem, amelyeket sosem bocsátok meg
magamnak. Olyasmit, amitől nem tudtam visszatartani magam. Talán nem is
akartam. Talán kifejezetten vágytam rá.
  - De ez már mind a múlté - biztatta Margo. - Életednek az a szakasza örökre
lezárult.
  - Nem kedvesem. Ezen sosem leszek túl teljesen.
  - Nem akarok hinni neked - tiltakozott a lány.
  - Akkor talán valaki másnak, akit ismersz, elhiszed - mondta a férfi.
Gúnyosan vigyorgott. - Kérdezd meg az Árnyékot. Ő tudja csak igazán.
  Hirtelen gyengeség lett rajta úrrá.
  Margo azonnal észrevette. - Próbálj meg pihenni - tanácsolta csendesen. - Még
össze kell szedned magad.
  - Rá kell jönnöm, hogy mi... - kezdett bele Cranston.
  - Majd én elmesélem, hogy mit találtam a Városházán - szakította félbe Margo.
- Csak előbb pihenj egy kicsit!
  - Még mindig olvasol a gondolataimban - állapította meg a férfi. - Ígérj meg
valamit...
  - Megígérem. Ha álmot látsz, nem lesem meg.
  De ezúttal Cranston nem álmodott. Lehunyta a szemét, s szinte azonnal
elaludt. Mintha feneketlen mély kútba zuhant volna... Fogalma sem volt arról,
hogy hány órát aludt végig. Arról sem, hogy meddig aludt volna még, ha Margo
fel nem kelti.
  - Ne haragudj - kérte a lány, miután felrázta. - De tudtam, hogy erre
kíváncsi lennél.
  Egy újságot nyomott a férfi kezébe.
  Azonnal megakadt a szeme a főcímen: EGY ŐRÜLT AZZAL FENYEGETŐZIK, HOGY A
LEVEGŐBE REPÍTI A VÁROST. MILLIÓKAT KÖVETEL VÁLTSÁGDÍJKÉNT.
  Margo elmesélte a részleteket. - A kán nem csak pénzt követel. A
legértékesebb kincsekre, a legdrágább ékszerekre vágyik. Még ma éjjel akarja, a
kínai újév kezdetén. De a kormány nem hisz neki. Azt sem hiszik el, hogy
létezik a bombája. Nem akarnak fizetni.
  Kétségbeesetten nézett Cranstonra. - Ugye te sem hiszed, hogy a kán
tényleg...
  - New York elpusztul, ha nem találjuk meg a rejtekhelyét - adta meg a nem túl
megnyugtató választ Cranston. - Gyorsan meséld el, hogy mit találtál arról az
üres telekről!
  - Nem túl sokat. Az utolsó épület, ami ott állt, a Hotel Monolith volt. Tíz
évvel ezelőtt épült. De sosem nyitott ki. A kivitelező csődbe ment. Valaki
megvette a Távol-Keletről. Ez a legutolsó információ.
  - Mikor rombolták le?
  - Nagyon érdekes kérdés. Átnéztem a mikrofilmeket a könyvtárban. Aztán
elolvastam a korabeli újságokat. Felhívtam egy csomó embert. Mindenki tudta,
hogy lerombolták, de senki sem tudta, hogy mikor és miért.
  - Hacsak nem...
  - Mire gondolsz? - kérdezte Margo.
  - Arra, hogy közelebbről is szemügyre kellene vennünk azt az üres telket. És
minél hamarabb.
  Ezúttal is Moe vitte el őket a külvárosba, De amikor megérkeztek, a sofőr
csak a fejét csóválta. - Nem értem, mire ez a nagy sietség, főnök. Ez tipikusan
olyan hely, ahol semmi sem történik. Legfeljebb a gyomok nőnek.
  Mialatt Moe a kocsiban várakozott, Margo és Cranston alaposabban körülnézett.
  - Egyet kell értenem Moe-val - mondta Margo. Csak törmeléket és gazt látott
mindenütt. A felettük gomolygó súlyos, sötét felhők méltó hátteret képeztek a
lehangoló látványhoz.
  Cranston szinte ügyet sem vetett a lány megjegyzésére. Minden figyelmét a
telekre összpontosította.
  - Nem tudom elhinni, hogy megtette - motyogta a férfi. A homlokát ráncolta.
Izzadság gyöngyözött rajta, annyira koncentrált, hogy lásson.
  - Mit tett meg? - kérdezte Margo. Ezegyszer Cranston gondolatai messze az
övéi előtt jártak.
  Mindössze a férfi izzadó arca szolgálhatott kulcsként a megfejtéshez. Nem
kellett soká várni rá: hamarosan felragyogott.
  - Remek! - suttogta. Pompás luxushotel tornyosult a szeme előtt. Igazán
megfelelt volna akár egy királynak is. De egy királynak mindenképpen.
  - A kán hipnotizálta az egész várost! Senki sem látja! - motyogta Cranston.
De nem Margohoz beszélt. Őszintén szólva róla meg is feledkezett. Pontosabban
mindenről, kivéve a rajta egyre inkább eluralkodó izgalmat. - De én látom!
  - Mit? - értetlenkedett a lány. - A hotelt? Lamont, válaszolj!
  Cranston hangja hűvös volt. - Te és Moe majd utasításokat kapsz, ha eljön az
ideje. Hajtsátok végre pontosan!
  - Lamont, ha tudod, hogy hol van a kán, kérlek, hívjunk segítséget!
  Cranston nem válaszolt. Még Margora sem nézett. Az autóhoz sietett. Egy
csomagot húzott elő a hátsó ülésről. Aztán továbbment.
  Margo csak futólépésben tudta utolérni.
  - Lamont, nem muszáj mindent egyedül csinálnod! - könyörgött.
  A férfi egy sikátor felé tartott. A nő még mindig követte.
  Cranston megállt. Margo is, egy lépésnyire tőle.
  A fekete kalap már a férfi fején volt. Árnyékba borította az egész arcát.
  - Lamont, ez nem te vagy! - sírt Margo. Közelebb lépett hozzá. Látni akart,
hogy mit mutat égő tekintete.
  Szinte ugyanabban a pillanatban fülsüketítő dörgés hasított a csendbe. A
villám vakító fénye megvilágította az egész környéket. Margo a szemét
dörzsölte, hogy lásson valamit. De a kép szomorúsággal és borzalommal töltötte
el. Hátborzongató fekete alak állt nem messze tőle, dacolva a természet
haragjával.
  - Ez az igazi énem - kiáltotta az Árnyék diadalittasan.
  Nevetése úgy csapongott a lány körül, mint a dühöngő szél.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET

  Shiwan kán valóban láthatatlanná tette a kívülállók számára a Hotel
Monolith-ot. Aztán álmai palotájává alakította át.
  Éppen kedvenc szobájában üldögélt. A trónteremben. Körülötte mongol harcosok.
Előtte pedig dr. Reinhardt Lane és Farley Claymore.
  Lane üres tekintettel és szomorú mosollyal meredt maga elé. Claymore szeme
diadalittasan csillogott. Mosolya akár egy cápáé.
  Mellettük Claymore beryllium gömbje állt. Benne a bomba, amelynek
összeszerelésével dr. Lane épp nemrég végzett.
  A kán leszállt a trónról. Claymore-hoz lépett.
  - Te az én különleges szolgám vagy - mondta. - Az egyetlen amerikai, aki
szabad akaratából csatlakozott hozzám.
  - Szívesen tettem - felelte Claymore azon igyekezve, hogy minél
visszafogottabbnak látsszon.
  A kán gyöngéden a férfi arcára tette az egyik kezét. - És oly keveset akartál
cserébe - suttogta. Másik tenyerét a másik oldalon nyugtatta. - Csak annyit,
hogy király lehess...
  Egyre jobban szorította a férfi fejét.
  - Király? Rosszul választottam meg a szavakat - nyögte ki Claymore.
Legfeljebb hercegre gondoltam. Vagy grófra? Báróra? Döntsd el te! Bármi
megfelelel, amit jónak látsz.
  A kán elengedte.
  - Ez volt az első figyelmeztetés, hűséges szolgám - mondta.
  - Értettem - felelte Claymore arcát dörzsölgetve.
  - Most pedig aktiváld a bombát! - parancsolta Shiwan.
  - Igen uram, igen uram - ismételgette Claymore dr. Lane-hez intézve szavait.
- Szóval csak egyszerű eszköz volta, igaz? Sosem hittem volna, hogy egy
uralkodó jobbkeze leszek!
  - Nem te! - kiáltott rá a kán. - Dr. Lane-hez beszéltem. Lane, tedd amit
mondtam!
  Lane bugyuta mosollyal az arcán meghúzott egy kart. A bomba üveg búrája alatt
fények villództak. A számláló az egyik pillanatban kereken két órát mutatott. A
következő pillanatban már csak egy óra ötvenkilenc percet. Megkezdődött a
visszaszámlálás.
  A kán büszkén bámulta a szerkezetet. Aztán így szólt Claymore-hoz.
  - Biztos vagy abban, hogy újra létre tudod hozni ezt a bombát, amikor csak
akarom?
  - Igazán nem nagy ügy - biztosította Claymore.
  - Akkor nincs többé szükségem dr. Lane-re. - Intett az egyik őrnek.
  - Vidd át a másik szobába! Kötözd meg! A saját találmánya lesz a végzete.
  Claymore halkan köhintett. - Nem akarok kötözködni, de nem kellene
elpucolnunk innen?
  - Azt hiszed, hogy nem gondoltam mindenre? - kérdezte a kán.
  - De igen, uram - visszakozott Clamore. - Mármint, nem uram. Úgy értem...
  A kán kezének egyetlen mozdulatával félbeszakította. - Egy repülőgép
várakozik odakint, hogy biztonságba juttasson minket. Egy órán belül eltűnünk
innen.
  A hán hirtelen összerezzent. - Mi volt ez? - sziszegte.
  - Talán a villámlás - felelte Claymore. - Nagy vihar van odakint.
  - Ez nem a villám volt, te hülye! - oktatta ki a kán. - A bejárati ajtó
csapódott be.
  - De hiszen senki sem láthatja ezt a helyet - csodálkozott Claymore. - És
lent vannak az őrök is.
  - Csak egyetlen ember láthatja a szállodát. És csak egyetlen ember teheti el
láb alól az embereimet - suttogta a kán. - Ying Ko.
  - Az Árnyék - visszhangozta Claymore.
  - Keresd meg és öld meg!
  - Öljem meg? Én? - kérdezte Claymore.
  - Ti, mindannyian - mutatott körbe a harcosokon.
  - Én inkább itt maradnék és segítenék neked - ajánlotta fel Claymore.
  - Menj! - ordította a kán és Claymore kezébe nyomott egy puskát.
  - De... - motyogta a kutató. Eddig juthatott. Három őr ragadta meg és rágatta
ki a trónteremből.
  - Remélem, tudjátok, mit csináltok, fiúk - mormolta maga elé Claymore,
miközben a folyosón siettek.
  Az egyik katona elmosolyodott. Előhúzott egy zseblámpát. Lane
laboratóriumában ő vette célba a fényével az Árnyékot. Megint megteheti.
  De ekkor felhangzott az Árnyék hátborzongató nevetése. Valahonnan a hall
végéből jött.
  Claymore kicsavarta a lámpát a mongol kezéből. Fejével a hang irányába
intett.
  - Ti arra menjetek! - tanácsolta - majd, mint aki jól végezte dolgát,
elindult az ellenkező irányba.
  Lövéseket hallott maga mögött. - Azok a barmok majd lefoglalják az Árnyékot -
reménykedett. - Majd keresek valami jó kis búvóhelyet.
  Berontott egy nyitott ajtón. Egy bálteremben volt. Búvóhelynek semmi nyoma. A
szoba másik oldalán újabb nyitott ajtó hívogatta. Odafutott.
  Az ajtó döngve csapódott be a háta mögött. Claymore kétségbeesetten jártatta
körbe a lámpa vékonyka fénysugarát az üres helyiségben. Ujja megfeszült a puska
ravaszán.
  Azt hitted, hogy többet már nem találkozol velem? - harsant fel az Árnyék
hangja.
  - Dehogynem! Méghozzá halva! - ordította Claymore.
  Árnyék takarta el a lámpa fényét. Egy felete kalapos és köpenyes férfi
árnyéka.
  Claymore habozás nélkül odapörkölt.
  - Ha-ha-ha! - visszhangzott az Árnyék nevetése.
  Egy másik árnyék kis feltűnt a falon és Claymore azt is lelőtte.
  - Itt vagyok mindenhol! - Egyre újabb és újabb árnyékok tűntek elő a
semmiből. Egészen addig, amíg minden falat beborítottak. A füstölfő csövű puska
tára teljesen üres volt.
  Claymore eldobta a hasznavehetetlen fegyvert és térdre esett.
  Az Árnyék csak nevetett.
  - Te jellemtelen, gyáva alak! - ordította Claymore. - Gyere, jelenj meg és
állj ki velem, mint férfi a férfival!
  Valaki megköszörülte mögötte a torkát.
  A fekete kalapos és köpenyes férfi volt. Az Árnyék lehajolt és felemelte
Claymore-t. Egészen közel húzta magához. Arcuk szinte összeért. A kutató szeme
kidülledt, mint egy békáé. Úgy tűnt, mindjárt kiugrik a helyéről. Egy
pillanattal később elvesztette az eszméletét.
  - Claymore, te... te... - az Árnyék fintorgott. - Folyik a nyálad!
  Elengedte a férfit. Claymore úgy feküdt a földön, mint egy remegő, nyáladzó
rongyhalmaz.
  Az Árnyék magára hagyta, s elindult következő célpontja felé. Nem volt
vesztegetni való ideje.
  A bomba ketyegett. Shiwan kán várt.
  Eljött a leszámolás ideje.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET

  A szálloda előtt Moe Shrevnitz és Margo Lane egy esernyő alatt álldogálva
próbálta meg kivédeni a szakadó eső okozta kellemetlenségeket.
  - Tudja, hogy mit szeretek ebben a munkában? - kérdezte Moe. - Az izgalmat.
- Megcsóválta a fejét. - Van valami elképzelése arról, hogy miért állunk itt,
és bámulunk egy üres telket?
  - Követnünk kell az Árnyék utasításait - felelte Margo. - Ő tudja, mi miért
történik. - Megrázkódott. Az ernyő sem tudta megakadályozni, hogy bőrig ázzon.
- Legalábbis remélem, hogy tudja.
  Az Árnyék valóban tudta, hogy mit akar. Megtalálni Shiwan kánt.
  A dolognak ez a része nem volt nehéz. Az aranyozott folyosó egyenesen egy
masszív ajtóig vezette. Erélyesen belökte. Az ajtó kitárult. A nagy
trónteremben azonnal megpillantotta Shiwan kánt. A férfi elmosolyodott, amint
az Árnyék belépett. Tréfásan kézfogásra nyújtotta a kezét.
  De az Árnyék nem volt vicces kedvében.
  Majdnem megbotlott a saját lábában, amikor a kán felé indult. Túlságosan is
mohó vagyok, gondolta magában. Tudta: harcolnia kell, hogy visszanyerje lelki
és testi egyensúlyát.
  Köpenye alól egy hirtelen mozdulattal előhúzta a negyvenötös pisztolyt. A
kánra lőtt. Nem hibázhatta el.
  Legalábbis azt hitte. De egyik lövés sem talált.
  Tehetetlen dühében fogait csikorgatta. Ráadásul érezte, hogy újra elveszíti
az egyensúlyát. Meg kellett feszítenie a lábait, hogy orra ne bukjon.
  - Te agyalágyult! - kiáltotta a kán. - Ez a terem nem a vízszintesre épült.
Egymillió év alatt sem találnál el!
  Az Árnyék megragadtra a falon lógó tőrt. - De ezzel nem hibázom el!
  Ismét a kán nevetése érkezett feleletként.
  Lepillantott. Máskor is látta már a tőrt. A Tulkué volt.
  Sajnos a markolatba faragott arc is felismerte őt. A tőr azonnal életre kelt
a kezében. Nem tudta kivédeni, hogy többször a karjába és a lábába ne vágjon.
Összeszedte minden erejét, és megpróbálta ismét a kán irányába hajítani. De a
kés nem engedelmeskedett. Sőt a falhoz szorította a férfit. Összekaszabolta
köpenyét és kalapját.
  Az Árnyék ezzel eltűnt. Lamont Cranston feküdt a földön, sebeiből dőlt a vér.
A penge a torkának feszült. Utolsó erejével megpróbálta megakadályozni, hogy a
tőr végezzen vele. Hegye mégis felsértette a torkát.
  A kán arca sugárzott a boldogságtól. - Képtelen vagy kontrollálni magad -
morogta becsmérlően. - Hogy is tudnád legyőzni a szent tőrt?
  Igaza volt. A nyers erő csak brutalitást szül. De mi lenne, ha...
  Meg kell tennie, még ha ez lesz is utolsó cselekedete életében.
  Cranston feladta, hogy a tőrre kényszerítse akaratát. Kinyújtotta a karját és
szétnyitotta a tenyerét. Elengedte a fegyvert.
  Az tekeregve félfordulatot tett a markában. Mint a villám átszáguldott a
szobán, egyenesen a kán szíve felé.
  Amikor a penge a testébe hatolt, a kán felsikoltott és a padlóra zuhant.
Erősen vérzett. Vérével együtt ereje és hatalma is kiszállt belőle.
  A hotel előtt Margo és Moe ebben a pillanatban látta meg az épületet. Olyan
volt, mint a ködből előúszó hajó. Néhány pillanat múlva már teljes valójában
megmutatkozott előttük. Csodálkozva meredtek a pazar szállodára.
  - Menjünk! - javasolta Moe.
  Tudták a dolgukat. A sofőr előhúzott egy feszítővasat a hátsó ülésről. A
vaskapu viszonylag könnyen engedett. A bejárat felé siettek.
  Követték az Árnyék hátrahagyott nyomait. A mongol harcosok hulláit. Aztán
Claymore szánalmas maradványát. Meg sem álltak a trónteremig. Belökték a nehéz
ajtót.
  Senki sem volt odabent. Csak az üres trónt látták. Meg egy furcsa
szerkezetet, amely az idő múlását mutatta.
  Margo azonnal tudta, hogy mi az. - A bomba!
  Ebben a pillanatban egy alak tűnt fel a szobában.
  Margo arca felragyogott. - Apa! - kiáltotta.
  Dr. Reinhardt Lane megvakarta a feje tetejét. - Hol vagyok? Úgy érzem, mintha
átaludtam volna egy évet.
  - Majd később elmagyarázom - felelte a lánya. A bomba alakját nézte. Még
ötven perc volt hátra. - De előbb ki kellene kapcsolnod ezt a szerkezetet.
  Dr. Lane szemügyre vette. - Mestermunka - állapította meg. - Ki csinálta?
  - Apa - suttogta Margo -, hát te...
  - Én csináltam volna? - hitetlenkedett a professzor. - És azt szeretnéd, ha
kikapcsolnám?
  Margo kényszerítette magát, hogy nagyon lassan és nyugodtan beszéljen.
  - Úgy van, apa. Kapcsold ki!
  Dr. Lane körbeforgatta a szerkezetet. A belsejében húzódó drótokat
vizsgálgatta. - Hm. Mi lesz, ha ezt meghúzom?
  - Apa! - sikoltott fel Margo, mivel a számláló őrült tempóban pörögni
kezdett. Negyven, húsz, tíz, öt...
  - Rendben van, ez tényleg nem az - állapította meg végül dr. Lane. A helyére
dugta a drótot.
  A számláló lelassult. Most már tényleg a robbanásig hátralévő időt mutatta.
Két perc maradt.
  - Biztos vagy abban, hogy én csináltam? - kérdezte a lányától.
  - Árnyék, hol vagy most, amikor szükségünk van rád? - mormolta Margo maga
elé.
  - Valóban, hol lehet? - visszhangozta Moe.


TIZENHATODIK FEJEZET

  Az Árnyék a végső küzdelmet vívta.
  Még akkor kezdődött, amikor Margo és Moe a szálloda előtt várakozott. A
trónteremben Cranston és Shiwan kán szemtől szemben állt egymással. Az amerikai
rossz bőrben volt. A kán még rosszabban. De a tőr nem a szívébe hatolt.
  A kán nagyot nyögött, amint kihúzta a pengét a testéből. Összegörnyedve bújt
egy faliszőnyeg mögé.
  Cranston újra töltötte a negyvenötös tárát. Aztán bekukkantott a szőnyeg
mögé.
  Dzsingisz kán ezüst koporsója lapult ott. Talpra állítva dőlt a falnak.
  - Rossz búvóhely, Shiwan - állapította meg Cranston. - Végül a te koporsód
lesz.
  Cranston kinyitotta a fedelét.
  Persze üres volt.
  - Tudhattam volna - mormolta a férfi. - A kán túlságosan ravasz, hogy bezárja
magát.
  Mélyet lélegzett. Belépett a koporsóba és behúzta maga után a tetejét.
  Amint becsukódott, a hátsó falán kinyílt egy ajtó. Cranston elégedetten
bólintott. Pontosan valami ilyesmire számított. A rókalyuknak is mindig több
kijárata van. A pisztolyt készenlétben tartva kilépett az ajtón.
  Koromfekete volt minden. De távolabb pislákoló fényt látott. Elindult felé.
  A következő pilanatban homloka beleütközött valami keménybe. Kábultan zuhant
a padlóra.
  - Ha-ha-ha! - A sötétséget betöltötte a kán ziháló nevetése.
  Cranston megrázta a fejét és felkelt. Előrenyújtotta az egyik pisztolyát. A
cső szilárd felületet érintett. Kitapogatta a tenyerével is. Vékony üvegfal
állta az útját. Megkereste a szélét. Aztán gondosan körülnézett, hogy elkerülje
az újabb csapdákat, és megkerülte.
  Zavarodottan támolygott, szemét egy percre sem vette le a távoli fényről.
Hirtelen megállt. Megborzongott. A fényben a kán állt és mosolygott.
  Távoli volt, de Cranston nem habozott. És nem is hibázott.
  Pontosan célzott. A negyvenötös lövedék éppen a két szeme között hatolt a kán
fejébe.
  De nem esett el. Még csak egy arcvonása sem rezdült.
  Csak tovább nevetett, miközben a fény egyre jobban megvilágította a szobát.
Cranston eltakarta az arcát, mivel egy pillanatra elvakult. Amikor újra
felnézett, észrevette, hogy bekerítették. Shiwan kán volt mindenhol.
  Cranston egy hosszú tükörszobában állt. A golyó csak az egyik tükröt találta
el. De volt még vagy száz másik. Mindegyik a nevető kánt tükrözte, kezében
tőrrel. Cranston egyikről a másikra nézett. Semmi értelme sem volt a
vizsgálódásnak. Képtelenség volt megállapítani, melyik az igazi.
  Legalábbis egészen addig, amíg meg nem hallotta a hangot maga mögött.
Megpördült, s meglátta a valódi ellenség vigyorgó képét. Hátraugrott, mert a
kán felé sújtott a tőrrel. Mielőtt még egyáltalán a pisztolyáért nyúlhatott
volna, a mongol újra támadásba lendült.
  Cranston az ingére pillantott. Az öve felett szakadt ketté. Még éppen
idejében ugrott el...
  Elindult a kán felé. A ravaszon lévő ujja erőteljesen remegett.
  - Ne gyere közelebb, Ying Ko! - kiáltotta a kán. - Ez az a hely, amit a
pokolba kívánsz!
  Cranston már rohant. Utol kell érnie és aztán...
  Megmerevedett, amikor újból felharsant a kán hangja.
  - Ying Kó, nézz a múltadba!
  A tükrök most már Cranstont mutatták.
  Lóháton, amint kiszolgáltatott áldozatokat kaszabol. A tibeti trónon, amint
halálra ítéli legjobb barátját. Az iskolában, amint keze egyik osztálytársa
nyakát szorongatja. New Yorkban, amint éppen Margot rángatja a karjánál fogva.
  - Nem! - ordította Cranston. Pisztolya a földre esett. Eltakarta a szemét.
  - De igen! - ordította a kán.
  Cranston leeresztette a kezét. A kán előtte állt, kezében a tőrrel.
  Védekezésre emelte a karját, hogy azzal fogja fel a kán mozdulatát. De a
szúrás nem érkezett. Felpillantott.
  A tükrökből ismét a kán nézett rá. Az amerikai térdre zuhant.
  A kán nevetése elcsuklott. - Szegény Ying Ko! - mondta gúnyosan. - Sosem
tudtad eldönteni, hogy ki is vagy valójában. Nekem kell döntenem helyetted. És
én úgy döntöttem, hogy semmi leszel!
  A szobában tükröződő összes kán felemelte a tőrt. De Cranston nem nézett rá.
  Halántékán kidagadtak az erek. Izzadság gyöngyözött a homlokán. Pupillái
kitágultak, szeme kidülledt.
  A tükörterem megremegett.
  - Mit csinálsz? - sikoltott a kán. - Hagyd abba!
  A remegés egyre erősebb lett. A tükrök egymás után robbantak szét. Olyanok
voltak, mint megannyi rakéta.
  Aztán csönd lett. A kán megszaggatott ruhában állt Cranston előtt, melle
vérzett.
  - Nagyon lenyűgöző, Ying Ko - nyögte ki. - De a tükreim lerombolása nem
akadályozza meg a halálodat.
  Felemelte a tőrt és Cranston felé lépett.
  De a férfi már megint másra koncentrált. Méghozzá a lábe előtt heverő éles
tükördarabra. Az lassan felemelkedett a levegőbe.
  A kán tekintetével rettegve követte a szilánk útját.
  - Nem! - ordította, amint az megindult a feje felé. Megmerevedett, a
tekintete üvegessé vált. Aztán összeesett, tőre nagyot csattant a padlón.
  Cranston odasétált. Az uralkodó elvesztette ugyan az eszméletét, de még
lélegzett.
  - Elhagyott a szerencse, barátocskám - mormolta. - Szerintem elfelejtették
veled közölni, hogy a rossz fiúk rövid életűek és csúnyán végzik.
  Átvetette a kánt a vállán és órájára pillantott. Talán nem is kell vele
foglalkoznia. Moe és Margo tudja a dolgát. Ők nem hibázhatják el.
  De Cranston tévedett. Méghozzá nagyot.
  Ebben a pillanatban Margo és Moe, valamint dr. Lane a bomba fölé görnyedt. A
kijelzők vadul villogtak.


TIZENHETEDIK FEJEZET

  Dr. Lane volt az egyetlen tudós a földön, aki össze tudta rakni a bombát. És
az egyetlen, aki képes szétszedni.
  - Ez egy zseni munkája - állapította meg a professzor alapos tanulmányozás
után.
  - Apa, már megmondtam neked, hogy te csináltad! - ismételte meg Margo.
  Dr. Lane eltűnődött. - Furcsa formája az emlékezetkiesésnek. Ez lehetne a
következő kutatási témám. Talán még kormánykitüntetést is kapnék.
  - Majd máskor, apa! - sürgette Margo. - Most inkább próbáld meg felidézni,
hogyan is működik ez a masina.
  Dr. Lane tovább nézegette. - Időzítőszerkezete van. Azok a kijelzők.
  - Ezt tudjuk - morogta Margo.
  - De meddig... - tette hozzá Moe.
  - Lássuk csak, egy percet mutat, mot már csak ötvenkilenc másodpercet,
most...
  - Apa! - kiáltott rá Margo.
  - Hát, azok a drótok csak felgyorsították - állapította meg Lane. Az első
általa meghúzott drótra gondolt. - Lássuk ezeket.
  Meghúzott egyet.
  - Hoppá! - mondta, amint a bombát rögzítő kapcsok a kezében maradtak.
  A bomba leesett a földre és elgurult. Egyre gyorsabban görgött a sima padlón.
  - Fogd meg! - kiáltotta Margo.
  De a szerkezet kisiklott a kezük közül. Át a nyitott ajtón. Futva követték a
hallban.
  - Ó, ne! - kiáltott fel Margo. A robbanószerkezet a hall végében lévő
mélyedés felé tartott. Talán egy rosszul fizetett mesterember hagyta ott a
lyukat.
  - Isten veletek! - suttogta Moe, s valószínűleg nem sok jóval kecsegtető
jövőjükre gondolt.
  - Helló! - válaszolt Margo, s előreszaladt. A bomba néhány centivel nagyobb
volt, mint a lyuk átmérője. Beszorult. Szerencsére vagy sajnos, ki tudja, semmi
sem tört el benne. A számláló még mindig vadul villogott.
  Mindhárman köré gyűltek.
  - Tíz másodperc - állapította meg dr. Lane. - Kilenc...
  - Húzd meg az egyik drótot! - parancsolta Margo. - Bármelyiket!
  - Lássuk csak - mormolta dr. Lane a dróttömeget vizsgálgatva.
  - Ne lásd, csak csináld! - parancsolta a lánya.
  - Öt másodperc - morogta Moe.
  - Hát általában a zöld az - tudatta dr. Lane, s az egyik drót felé nyúlt.
  Margo megragadta az öklét és visszarántotta.
  - Apa, már ezerszer megmondtam, hogy az a piros! Ez a zöld!
  A lány elkapta a zöld drótot és teljes erejéből megrántotta. Könnyen
engedett.
  - Egy másodperc - olvasta le Moe a számlálóról a robbanásig hátralévő időt.
Aztán a számok nem mozdultak többé.
  - Hűha! - sóhajtott fel Margo, hangot adva megkönnyebbülésének.
  - Hm - mondta dr. Lane. - Szóval az a piros. Ez pedig a zöld. Azt hiszem,
most egy életre megjegyeztem.
  Ebben a pillanatban érkezett meg Lamont Cranston. Úgy cipelte a vállán a
kánt, mint egy krumpliszsákot.
  A bombára pillantott.
  - Látom, ki tudtátok kapcsolni - nyugtázta.
  - Igazán semmiség volt - válaszolta Margo.
  - Gondoltam. Tűnjünk innen, mielőtt ideér a rendőrség.
  Odakint máris embertömeg vette körbe a szállodát. Közöttük rendőrök próbáltak
meg utat verekedni maguknak. Barth kapitány is velük volt.
  - Ó, Lane kisasszony - mondta. - Látom, megtalálta az apját. Mondtam, hogy
nincs semmi baj.
  - Igaza volt, mint mindig kapitány - felelte Margo negédesen.
  - De maga mit keres itt? - faggatta tovább a nőt.
  - Hallottam erről az épületről - felelte a lány -, és eljöttem, hogy
megnézzem, mint bárki más.
  - Szerintem e mögött is az Árnyék van - mondta Barth. - Minden jel erre vall.
Az az ember mániákus.
  - Nem mániákus! - ellenkezett Margo. - Ő...
  Cranston figyelmeztetően köhintett a lány háta mögött.
  Moe is szigorúan nézett rá.
  - Ő kicsoda? - kérdezte Barth.
  - Ő csak egy mitosz - folytatta erőtlenül Margo.
  - Tudhattam volna, hogy te is itt leszel - nézett Barth az unokaöccsére.
- Elvégre nincs jobb dolgod. De ki az az ember a válladon?
  - Egy pincér a kínai étteremből - magyarázta Cranston. - Elütötte az autó,
amiben ültem.
  - Valóban - helyeselt Moe -, egyenesen elénk lépett. Próbáltam fékezni, de
túl nedves volt az út.
  - Egy kicsit mégis felelősnek érzem magam - tette hozzá Cranston. - Éppen
ezért viszem el egy jó orvoshoz.
  Cranston nem hazudott. Tényleg egy nagyon jó orvoshoz vitte a kánt. A város
legjobb sebészéhez.
  Az orvos éppen a kesztyűjét húzta le, amikor a kán magához tért. Ujján vörös
köves gyűrű csillogott.
  - Mi történt velem? Hol vagyok? - gurgulázta a kán.
  - Pihenjen.
  A kán morgással válaszolt és felült az ágyban. Csak ekkor vette észre, hogy a
karjait törzséhez kötözték. Kinyújtotta a lábát és felugrott.
  - Azonnal oldozz el! - parancsolta.
  - Csak kövesse az orvos utasításait! - vágott vissza a sebész élesen.
  - Majd én megmutatom, hogy ki követi a parancsokat! - ordította a kán. - Nézz
a szemembe, szolga!
  - Rendben - felelte az. - De most már állítsa le magát!
  A kán még erősebben fixírozta. Aztán felordított.
  - Mit csináltál velem!
  - Megmentettem az életét - felelte az orvos. - Sajnos egy kis műtétet kellett
végrehajtanom az agyán. De biztosíthatom, nem fog hiányozni az a kis darabka.
Ez egy olyan rész, amelyet senki sem használ. - A doktor felnevetett. - Hacsak
nem hisz az agykontrolban...
  - Te idióta! - tört ki a kán. - Nem veszed észre, hogy ki vagyok? Dzsingisz
kán utolsó leszármazottja! A világ jogos ura!
  - Hát persze, hogy az.
  Az orvos megnyomott egy csengőt. Két ápoló lépett be, egy kényszerzubbonnyal
egyetemben.
  - Ki a csoda ez? - kérdezte az egyik.
  - Dzsingisz kán utolsó leszármazottja - felelte az orvos.
  - Egy újabb! - vihogott a másik. - Akkor már hatan vannak. A többi nem ilyen
külsejű.
  A kán rájuk bámult. - Engedelmeskedjetek nekem! - morogta.
  - Rendben - mondta az ápoló. - Amit csak kíván Kán úr. De ha most lenne
kedves velünk jönni...
  - Ezért még megfizetsz, Ying Ko! - ordította a kán, miközben kivitték a
szobából.
  De a férfi, akit Ying Konak hívtak, nem volt hallótávolságon belül.

  Lamont Cranston a Broadway-n sétált. Margo Lane-el ment vacsorázni.
  - Valahogy nincs ma kedvem a kínaihoz - mondta a férfi. - Menjünk inkább
olasz étterembe.
  Aztán megtorpant. A jól ismert sikátor, amely a Szentélyhez vezet. A lány
gyengéden a karjára tette a kezét.
  - Többet nem kell Árnyéknak lenned. Megölted a benned rejlő sötét erőket. És
legyőzted Shiwan kánt. A világ biztonságban van. Nincs még egy ilyen őrült, aki
uralkodni akarna rajtunk.
  Cranston szája megkeményedett. - Úgy gondolod?
  - Természetesen - felelte magabiztosan Margo. - Elvégre ez már a huszadik
század.
  Cranston nem szólt semmit.
  A sötétségbe bámult, és látta a jövőt.
  Egy férfi arca derengett elő a homályból.
  Furcsa, mulatságos kis bajuszt viselt. De égő tekintetében már nem volt semmi
mulatságos. Szeme milliók tudatát homályosítja majd el, s milliók halálát
okozza.
  Az Árnyék tudta: vissza kell térnie.
  Újra és újra.
  Egészen addig, amíg az ember szívében ott rejtőzik a gonosz.